Az alraun szó manapság németül mandragórát jelent, mely növény gyökerét már évezredek óta különleges képességek birtokosának vélték sajátos, kissé emberre hasonlító formájának köszönhetően. Az emberek olyan hatalmasnak, és veszélyesnek vélték ezt a növényt, hogy bonyolult szertartásokat rendeltek a gyökerének kiásásához, melyek megszegése állítólag a kiásó halálához is vezethetett. De sokaknak így is biztos megérte a próbálkozás, hiszen ha az ember minden előírást betartott, és megfelelő tisztelettel bánt a kiásott mandragórával, akkor képes lehetett annak az kiemelkedő erejét a saját javára fordítani.
![]()
A mandragóra mágikus erői az élet több terére is kiterjedtek. Európa több országában, már az ókor óta, szerencsehozó, védelmező, termékenységet adó, mágikus erőket biztosító, gazdagságot hozó, gyógyító és még láthatatlanná tévő talizmánként használták. A középkör folyamán rengetegen árulták is ezt a mágikus növényi részt, melynek sokszor egy kis faragással és díszítéssel még emberibbé tették a kinézetét. A probléma igazán csak ott kezdődött, hogy a mandragóra csak a mediterrán területeken honos, így Európa nagy részén nem található meg a vadonban. Ez persze nem igazán ijesztette meg a ravasz vajákos embereket: más növények formára faragott gyökereit használták fel a céljaikra. Ezen növények közé tartozott például a piros földitök, a nadragulya, liliom, vagy éppen az írisz és a gyermekláncfű is. A kiásott gyökereket kis emberkékké faragták, sőt, egyesek még hajat is növeltek neki árpamagokkal, melyeket a faragványba helyezve csíráztattak ki. A gyakorlat elterjedtsége nem jelenti azt, hogy mindenki elégedett is lett volna vele, hiszen még maga Paracelsus is felszólalt ellene (na meg persze az ellen is, hogy bármilyen gyökér emberformájúra nőhetne).
A mandragóra nagy hatalmának természetesen árnyoldala is volt. Ugyanis magát a növényt is képesnek tartották erejét saját elgondolásai szerint használni, melyeket akár az őt éppen kiásni próbáló ember ellen tudott fordítani. A keresztény források ezen tulajdonságát, na meg mágikus erejét, sokszor úgy próbálják magyarázni, hogy egy ördög lakik benne, vagy hogy az Ördög folyamatosan a figyelme alatt tartja. Ezért például Hildegard von Bingen azt tanácsolja, hogy kiásás után egy patakba kell rakni, hogy a víz kimossa belőle a gonoszt. Ám ezt a "gonoszt" persze még a középkor folyamán is az ember a saját javára próbálta fordítani: a megfelelő rituálék elvégzése segítségével a mandragórán keresztül rá lehetett venni az Ördögöt, hogy az teljesítse az óhajainkat.
Ennyit kimondottan a mandragóráról, és térjünk most át az alraunra.
Az alraun szó eredetét többféle módon is próbálták magyarázni. Emlegettek már vele kapcsolatban mágikus erőkkel rendelkező embereket, varázslóasszonyokat, jósnőket, de gondolták már egy keresztutak felett uralkodó istennőnek is. Mindenesetre az biztosnak tűnik vele kapcsolatban, hogy az "ala"és a "rune" szavakból származik, melyek közül az első szó létrehozást, szülést, míg a második misztériumot, mágiát és titkokat jelentett. Az alraun eredeti mibenlétéről sem tudunk szinte semmit, ám a kifejezés ősi származásából általában arra szoktak következtetni, hogy a németek között eredetileg létezett egy bizonyos alraun, aminek aztán a mitológiáját magába olvasztotta a nemzetközileg ismert mandragóráé. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy alraun nem csak a mandragóra gyökere lehetett, ugyanis több régi forrás is kimondottan a kőrisfa gyökerének írja le. Egy konkrétabb teória szerint az alraun eredetileg egy termékenységi amulett volt, melyet a szimpatikus mágia szabályai szerint, egy emberi formára faragott növényi gyökérből állt, amire akár még mágikus szövegeket is véshettek. Talán az Európa szerte mandragóraként használt földitök is az ilyen eredetileg használt gyökerek közé tartozott.
Az alraun maga a középkor folyamán azonban már képességeit és igényeit tekintve is több volt egy egyszerű talizmánnál. Természetesen, a megfelelő szertartással kellett kiásni, a hónap első péntekének éjfélén, vagy hajnalán. A művelet után (mely hagyományosan egy fekete kutya halálával is járt) a gyökeret vörösborban meg kellett mosni, selyembe göngyölni, majd hazavinni, és egy kis dobozba/koporsóba zárni (melynek szépen díszítettnek kellett lennie). Az alraunt adott időközönként elő kellett venni, és "meg kellett etetni", újra borban megfürdetni, illetve új ruhába öltöztetni. Egy elképzelés szerint ha a fürdetés elmarad, az alraun sírni kezdett, hasonlóan egy kisbabához. Az általános elgondolás szerit pedig, ha a gazdái hanyagok a gondozásában, az alraun szerencsétlenséget és pusztulást hoz a házra. Ám aki az elvárásait kielégítette, és rendszeresen gondozta alraunját, nyugodtan élvezhette annak minden pozitív hatását. Ugyanis, mint egy család tulajdona, az alraun gazdaggá tett, eltávolította az ellenségeket, termékenységet hozott a nőknek és felfedett minden titkos dolgot, ami csak a gazdáinak a jólétét érintette, valamint megakadályozta, hogy őket bármilyen veszteség is érje. Képes volt továbbá minden alá tett érmét megduplázni, de ezzel megint csak vigyázni kellett, mert az alraun el is fáradhatott, ami pedig a halálához is vezethetett. Egy legenda szerint, minden újhold után meg kellett fürdetni, és ilyenkor lehetett tőle kérni egy kívánságot, de csak egyet, mert több már túlzottan kifárasztaná. Vagy pedig, fel lehetett tenni neki egy kérdést (főként a jövőre vonatkozóan), melyet aztán majd megválaszolt. Mint ebből is látszik, az alraun másik különleges képességének a jövendőmondást tartották, habár általánosan bármilyen kérdés megválaszolására képesnek tartották (pl. akár tolvajok kilétének felderítése).
Az alraun mindezek mellet örökíthető is volt. Apáról a legkisebb fiúra szállt, feltéve, hogy a gyermek nem felejtett el az apja koporsójába rakni egy kis kenyeret. De a legidősebb fiú is megörökölhette, persze csak az öccse halála esetén, amikor is annak a koporsójába kellett kenyeret tenni. Végezetül el is lehetett adni az alraunt, de csakis drágábban, mint azt az ember eredetileg vette.
Modern használatát tekintve, Paul Huson Masterint Witchcraft című könyvében található egy rituálé az alraun elkészítéséről. A leírás szerint egy oltalmazó szellemet kell a gyökérbe zárni, de érdekes módon pont ez a mozzanat hiányzik az egész folyamatból. Helyette sokkal inkább arról van szó, hasonlóan a kereszténység előtti leírásokhoz a mandragórával kapcsolatban, hogy a növény saját szellemét "babonázza meg" a rítust végző, hogy az az familiárisa legyen. Mindenesetre, a leírás (és az én pár kiegészítésem) szerint az alraun a következőképpen készíthető:
Valamikor a téli napforduló és a tavaszi napéjegyenlőség között, az újhold után nem sokkal, keress egy mandragórát, vagy egy földitököt (vagy bármi más növényt, melynek erőteljes gyökérzete van).
Éjszaka, megbizonyosodva arról, hogy nem figyelnek, rajzolj egy vas tőrrel (vagy az athaméddal) egy kört a növény köré, a Nap járásával megegyező irányban. Mondd el a növénynek, hogy mi is a szándékod vele, majd továbbra is a tőrt használva, lazítsd fel a talajt a gyökér körül. Ezután óvatosan, ügyelve, hogy a főgyökeret ne sértsd meg, ki lehet húzni a növényt a földből.
A gyökérről, ha van rajta, törj le egy oldalhajtást, és ültesd azt vissza a növény helyére. Ha ez nem lehetséges, akkor hagyj a helyén valamilyen felajánlást (tej és víz keveréke, egy kis ásvány, stb.).
A nagyobb részét a növénynek vidd haza, és még mindig ugyanazzal a tőrrel egy, veled ellenkező nemű figurát faragj belőle. Ehhez a gyökér már meglévő formáját jó kihasználni, és a vágásokat a minimumon kell tartani. Munka közben pedig folyamatosan valami hasonló szöveget ismételgess:"Óvd ezt az otthont Hertha nevében!".
Megint csak egy kört rajzolva köré, a Nap járásával megegyező irányban, újra ültesd el a gyökeret. Alapvetően mindegy, hogy hova, de a templomkertek és a keresztutak adják a legjobb eredményt.
Az eredeti kiásástól számítva 28 napon át (vagyis egy holdhónapig) a földben kell hagyni, miközben rendszeresen öntöznöd kell. Ehhez szokás desztillált víz és vér, esetleg tej keverékét használni, melyben a víz és a vér/tej aránya 12:1, összesen 13-at adva.
A hónap elteltével, éjfélhez közeledve, újra rajzolj egy kört az eltemetett gyökér köré, majd ásd azt megint ki. Ha az ember szerencsés, a legtöbb faragás nyomát már új "bőr" fedi, és így valóban emberi formára nőtt a gyökérnek látszik.
Végezetül meg kell tisztítanod a gyökeret (hagyományosan vörösborban), majd pedig ki kell szárítani. Ez elvileg történhet sütőben is, mely azonban vasfűlevelek füstjét kell, hogy tartalmazza. Ám, a természetes szárítás sokkal tradicionálisabb, habár jóval lassabb. Ebben az esetben is azért minden nap át kell füstölni a gyökeret vasfűvel.
A kész alraunt egy díszes dobozkában tartsd, finom anyaggal betakarva (mely hagyományosan fehér és piros). Az elhelyezése pedig a lehető legközelebb legyen a családi tűzhelyhez, vagy pedig abban a szobában lakjon, amit az ember a legtöbbet használ.
Gondozását illetően, nagy tisztelettel kell vele bánni, mintha egyik legkedvesebb gyermeked lenne. Minden használat előtt tégy neki valamilyen felajánlást (tej, méz, bor, vér), vagy ha nem használod rendszeresen, akkor minden újholdkor keríts erre alkalmat.
Elkészítése előtt pedig gondolj arra, hogy ez nem egy jól kinéző mágikus tárgy, és még csak nem is egy egyszerű talizmán vagy amulett, hanem egy érző lény, egy familiáris, mely képes a gazdájának ártani is, ha elhanyagolva érzi magát.
Források:
Frederick J. Simoons: Plants of Life, Plants of Death
Fraser's Magazine for Town and Country, Volume 12William R. Newman: Promethean Ambitions: Alchemy and the Quest to Perfect Nature
Andrew Lang: Custom and Myth: New Edition
Jacob Grimm: Teutonic Mythology, Volume 1
Joseph Snowe: The Rhine, Legends, Traditions, History, from Cologne to Mainz, Volume 2
Paul Huson: Mastering Witchcraft: A Practical Guide for Witches, Warlocks, and Covens
http://sarahannelawless.com/2010/08/05/alraun-crafting/
A mandragóra nagy hatalmának természetesen árnyoldala is volt. Ugyanis magát a növényt is képesnek tartották erejét saját elgondolásai szerint használni, melyeket akár az őt éppen kiásni próbáló ember ellen tudott fordítani. A keresztény források ezen tulajdonságát, na meg mágikus erejét, sokszor úgy próbálják magyarázni, hogy egy ördög lakik benne, vagy hogy az Ördög folyamatosan a figyelme alatt tartja. Ezért például Hildegard von Bingen azt tanácsolja, hogy kiásás után egy patakba kell rakni, hogy a víz kimossa belőle a gonoszt. Ám ezt a "gonoszt" persze még a középkor folyamán is az ember a saját javára próbálta fordítani: a megfelelő rituálék elvégzése segítségével a mandragórán keresztül rá lehetett venni az Ördögöt, hogy az teljesítse az óhajainkat.
Ennyit kimondottan a mandragóráról, és térjünk most át az alraunra.
Az alraun szó eredetét többféle módon is próbálták magyarázni. Emlegettek már vele kapcsolatban mágikus erőkkel rendelkező embereket, varázslóasszonyokat, jósnőket, de gondolták már egy keresztutak felett uralkodó istennőnek is. Mindenesetre az biztosnak tűnik vele kapcsolatban, hogy az "ala"és a "rune" szavakból származik, melyek közül az első szó létrehozást, szülést, míg a második misztériumot, mágiát és titkokat jelentett. Az alraun eredeti mibenlétéről sem tudunk szinte semmit, ám a kifejezés ősi származásából általában arra szoktak következtetni, hogy a németek között eredetileg létezett egy bizonyos alraun, aminek aztán a mitológiáját magába olvasztotta a nemzetközileg ismert mandragóráé. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy alraun nem csak a mandragóra gyökere lehetett, ugyanis több régi forrás is kimondottan a kőrisfa gyökerének írja le. Egy konkrétabb teória szerint az alraun eredetileg egy termékenységi amulett volt, melyet a szimpatikus mágia szabályai szerint, egy emberi formára faragott növényi gyökérből állt, amire akár még mágikus szövegeket is véshettek. Talán az Európa szerte mandragóraként használt földitök is az ilyen eredetileg használt gyökerek közé tartozott.
Az alraun maga a középkor folyamán azonban már képességeit és igényeit tekintve is több volt egy egyszerű talizmánnál. Természetesen, a megfelelő szertartással kellett kiásni, a hónap első péntekének éjfélén, vagy hajnalán. A művelet után (mely hagyományosan egy fekete kutya halálával is járt) a gyökeret vörösborban meg kellett mosni, selyembe göngyölni, majd hazavinni, és egy kis dobozba/koporsóba zárni (melynek szépen díszítettnek kellett lennie). Az alraunt adott időközönként elő kellett venni, és "meg kellett etetni", újra borban megfürdetni, illetve új ruhába öltöztetni. Egy elképzelés szerint ha a fürdetés elmarad, az alraun sírni kezdett, hasonlóan egy kisbabához. Az általános elgondolás szerit pedig, ha a gazdái hanyagok a gondozásában, az alraun szerencsétlenséget és pusztulást hoz a házra. Ám aki az elvárásait kielégítette, és rendszeresen gondozta alraunját, nyugodtan élvezhette annak minden pozitív hatását. Ugyanis, mint egy család tulajdona, az alraun gazdaggá tett, eltávolította az ellenségeket, termékenységet hozott a nőknek és felfedett minden titkos dolgot, ami csak a gazdáinak a jólétét érintette, valamint megakadályozta, hogy őket bármilyen veszteség is érje. Képes volt továbbá minden alá tett érmét megduplázni, de ezzel megint csak vigyázni kellett, mert az alraun el is fáradhatott, ami pedig a halálához is vezethetett. Egy legenda szerint, minden újhold után meg kellett fürdetni, és ilyenkor lehetett tőle kérni egy kívánságot, de csak egyet, mert több már túlzottan kifárasztaná. Vagy pedig, fel lehetett tenni neki egy kérdést (főként a jövőre vonatkozóan), melyet aztán majd megválaszolt. Mint ebből is látszik, az alraun másik különleges képességének a jövendőmondást tartották, habár általánosan bármilyen kérdés megválaszolására képesnek tartották (pl. akár tolvajok kilétének felderítése).
Az alraun mindezek mellet örökíthető is volt. Apáról a legkisebb fiúra szállt, feltéve, hogy a gyermek nem felejtett el az apja koporsójába rakni egy kis kenyeret. De a legidősebb fiú is megörökölhette, persze csak az öccse halála esetén, amikor is annak a koporsójába kellett kenyeret tenni. Végezetül el is lehetett adni az alraunt, de csakis drágábban, mint azt az ember eredetileg vette.
Modern használatát tekintve, Paul Huson Masterint Witchcraft című könyvében található egy rituálé az alraun elkészítéséről. A leírás szerint egy oltalmazó szellemet kell a gyökérbe zárni, de érdekes módon pont ez a mozzanat hiányzik az egész folyamatból. Helyette sokkal inkább arról van szó, hasonlóan a kereszténység előtti leírásokhoz a mandragórával kapcsolatban, hogy a növény saját szellemét "babonázza meg" a rítust végző, hogy az az familiárisa legyen. Mindenesetre, a leírás (és az én pár kiegészítésem) szerint az alraun a következőképpen készíthető:
Valamikor a téli napforduló és a tavaszi napéjegyenlőség között, az újhold után nem sokkal, keress egy mandragórát, vagy egy földitököt (vagy bármi más növényt, melynek erőteljes gyökérzete van).
Éjszaka, megbizonyosodva arról, hogy nem figyelnek, rajzolj egy vas tőrrel (vagy az athaméddal) egy kört a növény köré, a Nap járásával megegyező irányban. Mondd el a növénynek, hogy mi is a szándékod vele, majd továbbra is a tőrt használva, lazítsd fel a talajt a gyökér körül. Ezután óvatosan, ügyelve, hogy a főgyökeret ne sértsd meg, ki lehet húzni a növényt a földből.
A gyökérről, ha van rajta, törj le egy oldalhajtást, és ültesd azt vissza a növény helyére. Ha ez nem lehetséges, akkor hagyj a helyén valamilyen felajánlást (tej és víz keveréke, egy kis ásvány, stb.).
A nagyobb részét a növénynek vidd haza, és még mindig ugyanazzal a tőrrel egy, veled ellenkező nemű figurát faragj belőle. Ehhez a gyökér már meglévő formáját jó kihasználni, és a vágásokat a minimumon kell tartani. Munka közben pedig folyamatosan valami hasonló szöveget ismételgess:"Óvd ezt az otthont Hertha nevében!".
Megint csak egy kört rajzolva köré, a Nap járásával megegyező irányban, újra ültesd el a gyökeret. Alapvetően mindegy, hogy hova, de a templomkertek és a keresztutak adják a legjobb eredményt.
Az eredeti kiásástól számítva 28 napon át (vagyis egy holdhónapig) a földben kell hagyni, miközben rendszeresen öntöznöd kell. Ehhez szokás desztillált víz és vér, esetleg tej keverékét használni, melyben a víz és a vér/tej aránya 12:1, összesen 13-at adva.
A hónap elteltével, éjfélhez közeledve, újra rajzolj egy kört az eltemetett gyökér köré, majd ásd azt megint ki. Ha az ember szerencsés, a legtöbb faragás nyomát már új "bőr" fedi, és így valóban emberi formára nőtt a gyökérnek látszik.
Végezetül meg kell tisztítanod a gyökeret (hagyományosan vörösborban), majd pedig ki kell szárítani. Ez elvileg történhet sütőben is, mely azonban vasfűlevelek füstjét kell, hogy tartalmazza. Ám, a természetes szárítás sokkal tradicionálisabb, habár jóval lassabb. Ebben az esetben is azért minden nap át kell füstölni a gyökeret vasfűvel.
A kész alraunt egy díszes dobozkában tartsd, finom anyaggal betakarva (mely hagyományosan fehér és piros). Az elhelyezése pedig a lehető legközelebb legyen a családi tűzhelyhez, vagy pedig abban a szobában lakjon, amit az ember a legtöbbet használ.
Gondozását illetően, nagy tisztelettel kell vele bánni, mintha egyik legkedvesebb gyermeked lenne. Minden használat előtt tégy neki valamilyen felajánlást (tej, méz, bor, vér), vagy ha nem használod rendszeresen, akkor minden újholdkor keríts erre alkalmat.
Elkészítése előtt pedig gondolj arra, hogy ez nem egy jól kinéző mágikus tárgy, és még csak nem is egy egyszerű talizmán vagy amulett, hanem egy érző lény, egy familiáris, mely képes a gazdájának ártani is, ha elhanyagolva érzi magát.
Források:
Frederick J. Simoons: Plants of Life, Plants of Death
Fraser's Magazine for Town and Country, Volume 12William R. Newman: Promethean Ambitions: Alchemy and the Quest to Perfect Nature
Andrew Lang: Custom and Myth: New Edition
Jacob Grimm: Teutonic Mythology, Volume 1
Joseph Snowe: The Rhine, Legends, Traditions, History, from Cologne to Mainz, Volume 2
Paul Huson: Mastering Witchcraft: A Practical Guide for Witches, Warlocks, and Covens
http://sarahannelawless.com/2010/08/05/alraun-crafting/