Az ősök imádata alatt alapvetően két dolgot értünk: egyrészt az egyéni, közvetlen felmenőink (az elhunyt hozzátartozóink) tiszteletét, másrészt pedig a nagyobb közösségünk (törzs, nemzetség, nemzet) bizonyos, valamilyen módon kiemelkedő holt személyeinek (akik egyénként lehetnek csak mitikus alakok is) a hódolatát. Tehát, valaki imádhatja a nagyanyja és a dédszülei szellemét, csakúgy, mint mondjuk Kossuth Lajost, vagy Hunort és Magort. Maga a tisztelet pedig ugyanúgy zajlott/zajlik, mint minden más szellemi lény esetében: imákkal, áldozatokkal, felajánlásokkal, szertartások keretein belül és ünnepek során, illetve közvetlen kapcsolatteremtéssel eksztázis által.
Az egész gyakorlat alapja az volt, hogy a holtak egy bizonyos (általában szellemi) minőségben a haláluk után is tovább léteztek. Sőt, ebben a létformában képesek voltak befolyással lenni a még élő emberek hétköznapjaira. A hatásuk persze lehetett jó is és rossz is, általában attól függően, hogy a halott elégedettnek érezte-e magát új létezési módjában, vagy sem. A holtak rosszindulatának a fizikai manifesztációi lehettek a különféle betegségek, járványok, hirtelen halálesetek, illetve a rossz termés. A pozitív befolyásuk termékenységben, jó termésben, a jövő felfedésében, vagy éppen abban nyilvánulhatott meg, hogy nem tettek az élőkkel semmit. Sőt, egyes adatok szerint a holtakhoz lehetett járulni, és nekik megfelelő áldozatot bemutatva egy konkrét ügyben is el lehetett érni a közbenjárásukat (hasonlóan ahhoz, ahogy ma egy keresztény egy szenthez közeledne).