Sok neopogány, wicca és újboszorkány manapság természetimádónak, vagy valami hasonlónak is tartja magát. Ami egy csodás dolog. Ám ettől még ez sok esetben csak egy másoktól olvasott és átvett klisé, amely mögött ugyan gyakran áll egy valódi vágy a természet megismerésére, ám ez (amennyire én látom) nem igazán tud kifejezésre jutni. Ezért pedig azt tartom elsősorban felelősnek, hogy a természet gyakorlati imádatáról igen kevés szó esik. Egyáltalán tisztában vagyunk-e vele, hogy mit jelent az, ha valaki imádja a természetet?
![]()
Az Encyclopeadia Britannica ezt mondja a természetimádatról definícióként:
"A természetimádat egy vallási rendszer, mely a természetes jelenségek tiszteletén alapul - például az égitestekén, mint a Nap és a Hold, vagy olyan földi jelenségekén, mint a víz és a tűz."
Tehát a természetimádat a környezet különféle megnyilvánulásinak a vallásos tisztelete. Ám valójában ennél többről van benne szó, ugyanis ha a létező, vagy legalábbis dokumentált emberi gyakorlatot megnézzük, akkor szembeötlő, hogy az ember azt imádja, ami élképzelése és tapasztalata szerint befolyással van az életére. Sőt, az a tény, hogy valami képes az emberi életet befolyásolni, a természettel szoros kapcsolatban élő népek számára egyben azt is jelenti, hogy annak a valaminek spirituális tulajdonságai is vannak. A hegyeknek, az erdőknek, a szélnek, a tűznek, a Napnak, a Holdnak (stb.) mind-mind megvan a maga szelleme, mely képes az emberek javára, vagy éppen a kárára lenni. Ezek a szellemek egyek a fizikai megnyilvánulásaikkal: vagyis ellenben mondjuk Apollóval, aki a Nap istene, de ettől még az Olimposzon lakik, addig a Nap szelleme maga a Nap az égen. Fontos még, hogy ezek a lények képesek kommunikálni az emberekkel (igaz jobbára erre specializált mediátorok által), megvannak a saját kedvelt és nem kedvelt dolgaik, meg lehet haragítani őket, de a jóindulatukat is el lehet nyerni. Ebben a gondolkodási módban az ember fő törekvése, hogy a természet szellemeivel (akik mindenhol ott vannak, és áthatják az élet minden területét) kiegyensúlyozott kapcsolatot tartson fent. Vagyis, ha az erdőbe vadászni megyek, áldozatot mutatok be az erdő szellemének, mivel a vad leölésével elveszek a hozzá tartozókból. Aztán az elejtett vaddal tiszteletteljesen bánok, hiszen a vad szelleme is hatalommal bír, és őt sem szeretném megsérteni. Ezek most talán igen félelemmel telinek, vagy akár közönségesnek is hatnak, ám itt csupán egy igen mély egymásra utaltsági kapcsolatról van szó. Hiszen mindannyian itt élünk együtt ezen a földön, és csak kölcsönös tisztelet gyakorlásával tudunk békében létezni. Jobban szemügyre véve pedig, ebben a megközelítésben egy végtelen bizalom is lakozik a természet és annak szellemei iránt: ha én imádattal fordulok hozzá, akkor biztos lehetek abban, hogy ő is jóindulattal és segítőkészen fordul majd hozzám.
![]()
Most térjünk át a természetimádat gyakorlatban való megélésére.
Az első lépés a hozzáállás megváltoztatása. Az, hogy úgy tekintsünk a környezetünkre, mint tudattal és spirituális mélységgel rendelkezőre. Tanúsítsunk tiszteletet iránta. Ne okozzunk neki önkényesen kárt. Beszéljünk tisztelettel róla és jelenlétében (a káromkodás is sok esetben tabunak számít a különféle néphitek szerint: a bükkfák alatt például nem szabad ilyesmit csinálni). Imádkozzunk hozzá. És főként, járjunk ki a természetbe.
![]()
Tanuljunk meg adni neki. Ez többfajta módon is végbemehet: a növények és állatok táplálásával, megsegítésével, a szemét összeszedésével, saját készítésű tárgyak odaadásával, stb. Na meg persze a rituális keretek között bemutatott "hivatalos"áldozatok által is. Az adás fontosságát pedig nem győzöm hangsúlyozni. Talán azt gondolhatjuk, és mai modern életünk során nem is veszünk el a természettől semmit, ám ha kicsit is belegondolunk, most még többet veszünk el, mint eddig valaha. Fontos, hogy adjunk ebből vissza is. Ha pedig egy-egy konkrét szellemmel szeretnénk kapcsolatba lépni, akkor az áldozat egy alapvető udvariassági formának számít. Legjobb, ha évente bizonyos napokat ki is jelölünk, melyeken rendszeresen rituális formában is áldozatokat mutatunk be. Én például rendszeresen áldozok az Erdő Szellemének lombfakadáskor és a levelek hullásakor, de e mellett minden látogatásom esetén is viszek egy-egy kisebb ajándékot. De a kertem és a Hegy, amin található, szintén rendszeres áldozatokat kap: vegetációs időszak elején és végén, na meg persze minden termésből egy kis kóstolót.
![]()
Mindezekért cserébe pedig a természeti szellemek jóindulatát kapjuk. Ez nyilvánvalóan magába foglalja a hozzájuk való közelebb kerülést. Ha a transz elérésében is jártasak vagyunk valamicskét, akkor a tőlük való közvetlen tanulás lehetősége is megnyílik. De hétköznapi szinten a jó termés, a sikeres ehető növény- és gombagyűjtő utak, vagy éppen a különleges szépségek meglátása lesz jutalmunk. Mindezeken kívül persze a természeti szellemek abban is segíthetnek, hogy elérjük azt, amit a középkori boszorkányoknak oly sokszor ígért meg az ördög: nem lesz szükségünk többé. Ám még mielőtt valaki félreértené, ez nem azt jelenti, hogy hirtelen milliomosok leszünk; csupán annyit, hogy a megélhetésünk (nem pedig a fényűzésünk!) valahogy mindig össze fog jönni.
"Az antropológiai kutatások azt állítják, hogy a fák, a kövek, a természeti helyek mély tisztelete az európai népi hitvilág legarchaikusabb elemei, amelyek még a középkorban is fellelhetőek voltak."
Pásztor Emília: Kapcsolat ég és föld között: megjegyzések a bronzkori 'sámánság' kérdéséhez a Kárpát-Medencében
Az Encyclopeadia Britannica ezt mondja a természetimádatról definícióként:
"A természetimádat egy vallási rendszer, mely a természetes jelenségek tiszteletén alapul - például az égitestekén, mint a Nap és a Hold, vagy olyan földi jelenségekén, mint a víz és a tűz."
Tehát a természetimádat a környezet különféle megnyilvánulásinak a vallásos tisztelete. Ám valójában ennél többről van benne szó, ugyanis ha a létező, vagy legalábbis dokumentált emberi gyakorlatot megnézzük, akkor szembeötlő, hogy az ember azt imádja, ami élképzelése és tapasztalata szerint befolyással van az életére. Sőt, az a tény, hogy valami képes az emberi életet befolyásolni, a természettel szoros kapcsolatban élő népek számára egyben azt is jelenti, hogy annak a valaminek spirituális tulajdonságai is vannak. A hegyeknek, az erdőknek, a szélnek, a tűznek, a Napnak, a Holdnak (stb.) mind-mind megvan a maga szelleme, mely képes az emberek javára, vagy éppen a kárára lenni. Ezek a szellemek egyek a fizikai megnyilvánulásaikkal: vagyis ellenben mondjuk Apollóval, aki a Nap istene, de ettől még az Olimposzon lakik, addig a Nap szelleme maga a Nap az égen. Fontos még, hogy ezek a lények képesek kommunikálni az emberekkel (igaz jobbára erre specializált mediátorok által), megvannak a saját kedvelt és nem kedvelt dolgaik, meg lehet haragítani őket, de a jóindulatukat is el lehet nyerni. Ebben a gondolkodási módban az ember fő törekvése, hogy a természet szellemeivel (akik mindenhol ott vannak, és áthatják az élet minden területét) kiegyensúlyozott kapcsolatot tartson fent. Vagyis, ha az erdőbe vadászni megyek, áldozatot mutatok be az erdő szellemének, mivel a vad leölésével elveszek a hozzá tartozókból. Aztán az elejtett vaddal tiszteletteljesen bánok, hiszen a vad szelleme is hatalommal bír, és őt sem szeretném megsérteni. Ezek most talán igen félelemmel telinek, vagy akár közönségesnek is hatnak, ám itt csupán egy igen mély egymásra utaltsági kapcsolatról van szó. Hiszen mindannyian itt élünk együtt ezen a földön, és csak kölcsönös tisztelet gyakorlásával tudunk békében létezni. Jobban szemügyre véve pedig, ebben a megközelítésben egy végtelen bizalom is lakozik a természet és annak szellemei iránt: ha én imádattal fordulok hozzá, akkor biztos lehetek abban, hogy ő is jóindulattal és segítőkészen fordul majd hozzám.
Most térjünk át a természetimádat gyakorlatban való megélésére.
Az első lépés a hozzáállás megváltoztatása. Az, hogy úgy tekintsünk a környezetünkre, mint tudattal és spirituális mélységgel rendelkezőre. Tanúsítsunk tiszteletet iránta. Ne okozzunk neki önkényesen kárt. Beszéljünk tisztelettel róla és jelenlétében (a káromkodás is sok esetben tabunak számít a különféle néphitek szerint: a bükkfák alatt például nem szabad ilyesmit csinálni). Imádkozzunk hozzá. És főként, járjunk ki a természetbe.
Tanuljunk meg adni neki. Ez többfajta módon is végbemehet: a növények és állatok táplálásával, megsegítésével, a szemét összeszedésével, saját készítésű tárgyak odaadásával, stb. Na meg persze a rituális keretek között bemutatott "hivatalos"áldozatok által is. Az adás fontosságát pedig nem győzöm hangsúlyozni. Talán azt gondolhatjuk, és mai modern életünk során nem is veszünk el a természettől semmit, ám ha kicsit is belegondolunk, most még többet veszünk el, mint eddig valaha. Fontos, hogy adjunk ebből vissza is. Ha pedig egy-egy konkrét szellemmel szeretnénk kapcsolatba lépni, akkor az áldozat egy alapvető udvariassági formának számít. Legjobb, ha évente bizonyos napokat ki is jelölünk, melyeken rendszeresen rituális formában is áldozatokat mutatunk be. Én például rendszeresen áldozok az Erdő Szellemének lombfakadáskor és a levelek hullásakor, de e mellett minden látogatásom esetén is viszek egy-egy kisebb ajándékot. De a kertem és a Hegy, amin található, szintén rendszeres áldozatokat kap: vegetációs időszak elején és végén, na meg persze minden termésből egy kis kóstolót.
Mindezekért cserébe pedig a természeti szellemek jóindulatát kapjuk. Ez nyilvánvalóan magába foglalja a hozzájuk való közelebb kerülést. Ha a transz elérésében is jártasak vagyunk valamicskét, akkor a tőlük való közvetlen tanulás lehetősége is megnyílik. De hétköznapi szinten a jó termés, a sikeres ehető növény- és gombagyűjtő utak, vagy éppen a különleges szépségek meglátása lesz jutalmunk. Mindezeken kívül persze a természeti szellemek abban is segíthetnek, hogy elérjük azt, amit a középkori boszorkányoknak oly sokszor ígért meg az ördög: nem lesz szükségünk többé. Ám még mielőtt valaki félreértené, ez nem azt jelenti, hogy hirtelen milliomosok leszünk; csupán annyit, hogy a megélhetésünk (nem pedig a fényűzésünk!) valahogy mindig össze fog jönni.