A magyar mindenszentekhez és halottak napjához kötődő szokások elég gyérek. Nagy részük az ekkor végrehajtott egyházi liturgiákhoz kapcsolódik, másik részük a sírok karbantartásához, harmadik részük pedig a holtak etetéséhez.
Az „összes többi” kategóriába tartozó szentekért és a holtakért tartott miséken való részvétel ugyan már nem igazán divatos, de valaha ez is az ünnep szerves részét képezte (mármint a katolikusok számára, illetve általánosan a reformáció előtt). Sokszor a pap vezetésével a temetőkben is imádkoztak, általában a holtak üdvösségéért, vagy akár külön-külön egy-egy elhunyt lelkéért. Az egyházhoz kötődött az ekkori koldusoknak adott ételosztás is, amit vagy a templomból, vagy a temetők környékén vezettek le. Erre a célra külön mindenszentök kalácsa, kúdúskalács, stb. elnevezésű süteményt, vagy cipót is készítettek bizonyos országrészeken. Ételeket viszont kihelyezhettek a sírokra is, felajánlásként a halottnak. Ám gyakrabban odahaza az asztalra készítettek kenyeret, rétest, pogácsát, kalácsot és bort az asztalra az ilyenkor hazalátogató szellemeknek lefekvés, vagy templomba menetel előtt. Az így megmaradt ételt másnap vagy megették, vagy elosztották a szegények között. Ez a szokás egyébként Európa jó pár más országában is ismert a halottak napjával kapcsolatban.
A sírok gondozása, rajtuk mécsesek gyújtása és a virágokkal díszítésük az a része az ünnepnek, amit még ma is a legtöbben ismernek és gyakorolnak. Érdekesség, hogy a gyertyák sírokon való gyújtását sok helyen a reformátusok nem gyakorolják, mivel azt katolikus szokásnak tartották. Ám gyertyákat nem csak a temetőkben, hanem a házak ablakaiban, az asztalokon, vagy az éjszakára a holtaknak kitett étel mellett is szokás volt gyújtani. A virágokkal való díszítés pedig a 19. század második felében terjedt el, német hatásra.