Boszorkányiskola 24. lecke: oltárok

A mai neopogányok, wiccák és vallásosabb boszorkányok rendszeresen állítanak oltárokat, mind alkalmikat a természetben, mind állandóakat az otthonukban. Történelmileg az oltár az áldozat bemutatásának és ritkábban az istenség, vagy szellem valamilyen formájú megjelenítésének a helye. Az emberek vallási életében az az a pont, ahol a kommunikáció történik a transzcendenssel - ahol az megszólítható és segítsége lehívható. Azonban nem csak vallási, hanem esztétikai és mágikus célokat is szolgálhat, bizonyos gyakorlók számára pedig ez a varázslatok végzésének a helye is. Nézzük most meg, hogy mit érdemes róluk tudni úgy általában.

Az első oltárok már a neolithikum idején megjelentek. Ezek általában különlegesebb formájú, vagy kezdetlegesen megfaragott kövek, ám előfordulnak köztük gyönyörűen és gazdagon megmunkált darabok is. Az ókor minden kultúrájából maradt ránk oltár, melyeket az isteneiknek, őseiknek és halottaiknak, vagy más általuk tisztelt létezőnek állítottak. Ezek teteje lapos, esetleg mélyedésekkel ellátott volt, de ezt leszámítva formájuk és díszítettségük változó, mint ahogy a nagyságuk is. Egy római író például lejegyezte, hogy az égi és kimondottan fontos isteneknek szántak relatíve magasra készültek, a földdel kapcsolatos isteneké a talaj felszínéhez közel maradt, míg az alvilági isteneknek leginkább gödröket ástak a földbe (vagy egy természetes barlangot kerestek). Az oltárok a templomok, szentélyek belsejében, azok előtt, de utak menték, útkereszteződésekben, hegyek tetején, ligetekben, vagy más, vallásilag jelentősebb földrajzi helyeken voltak megtalálhatóak, sőt, az otthonokban is általában előfordultak valamilyen formában (pl. a római larariumok). Az oltárokat állíthatta egy-egy közösség, vagy hálából, esetleg egy isten kegyének az elnyeréséért magánszemélyek is megtehették ezt. Magyarországon is találtak római katonák, hivatalnokok megrendelésére készített oltárokat, melyeket onnan ismerünk, hogy rá volt szokás írni a megrendelő nevét is. A legfontosabb tudnivaló mégis talán az róluk, hogy az oltárok az áldozat/felajánlás bemutatásának a helyei voltak. Épp ezért sokuknak a tetejük általában üresen volt hagyva, inkább az oldalaikat díszítették istenek képeivel, vagy feliratokkal. Másik részüknél pedig, az oltáron helyet kapott az áldozat mellett az imádott istenség szobra, vagy képe is.

A mai neopogányok és újboszorkányok oltárai már valamivel másabbak. Egyrészt, a legtöbbjük az emberek saját otthonaiban található, a hivatalos templomok és szent helyek csekély számának köszönhetően. Helyette, sokszor ideiglenes oltárok állítására kerül sor, ha a szabadban végeznek valamilyen szertartást. Továbbá, ma alapvetően az oltár funkciója inkább az istenség képének és a hozzá kapcsolható, vagy neki kedves tárgyaknak és szimbólumoknak az elhelyezésére szolgál, esetleg minden vallási felhang nélkül, csak a mágikus eszközök „tároló helye”. Persze e mellett még továbbra is helyet kaphatnak a rajta az áldozatok, melyeket aztán általában egy adott idő után levesznek róluk és kihelyeznek a természetbe. Ennek azon egyszerű oka van, hogy az oltáron rothadó gyümölcsök és más élelmiszerek az általános elgondolás szerint már nem oly’ kedvesek az istenségeknek, illetve nem is olyan esztétikusak. Az oltárokat állíthatják istenségeknek, szellemeknek, ősöknek, vagy éppen unikornisok, tündérek, sőt, már a fantasztikus irodalom hősei is feltűnhetnek rajtuk (amit azért én kissé abszurdnak érzek…). Leggyakrabban egy-egy komód teteje, asztal, vagy polc kerül ilyen felhasználásra az otthonokban, mindenkinek a saját lehetőségei szerint.

Az ókor folyamán az oltárokból nem léteztek kimondottan mágikus célokra létrehozottak, az ilyen tárgyak inkább a hivatalos vallás részei maradtak. A középkor és kora újkor folyamán a keresztény templomok oltárai már megjelennek, mint a mágia helyei: rajtuk kell elrejteni bizonyos dolgokat (míg egy misét el nem mondanak felettük), hogy azok varázserőt szerezzenek. A szertartásos mágia iránt érdeklődők, akik között sok pap és szerzetes is akadt, pedig a rituális munkáikat egyszerűen a templomi oltáron, vagy, a templomi mintára, otthon felállított darabon végezték. Az ilyen, saját célra felállított keresztény oltárokból fejlődtek ki aztán a kimondottan mágikus darabok. 20. század fordulója környékén, Alaister Crowley-nál az oltár már a mágikus szertartások központi elemeként szerepel, és a felépítése, valamint a rá kerülő tárgyak is elkülönülnek a keresztény hagyományoktól. Innentől kedve az oltárok általános szereplői lettek a varázslással foglalkozók munkájának.

A rituális mágiából vette át a wicca is az oltárok állítását, a saját igényei szerint átformálva. Benne az oltár a szertartások szerves része; rajta helyezik el a hozzávalókat, az eszközöket, melyeknek mind megvan a maguk előírt helye. Innen pedig átkerült az újboszorkányság gyakorlatába is, aminek hála ma a legtöbb boszorkány otthonában van egy, vagy több belőle. Funkciójukat tekintve, vannak olyanok, amelyeket csak azért állítanak, hogy egy-egy fontosnak érzett szellemnek, vagy istenségnek tisztelettel adózzanak általa. Ezen fajta oltárok ideiglenesen is elkészülhetnek, pl. Samhain (nov. 1.) környékére sokan állítanak az őseiknek oltárokat, amiket aztán nemsokára le is bontanak. Az oltár szerepe lehet a mágikus eszközök „tárolása” is, egy olyan helyet alkotva, ahol az ember kiemelt és „megszentelt” módon tarthatja őket. A kettő kombinációja is lehetséges természetesen, vagyis az oltár egyszerre tisztelgés egy létező előtt és a mágikus eszközök pihenőhelye. Harmadik funkciójuk szerint a mágikus munkák és szertartások fókuszpontjai az oltárok. A rituálékat előtte szokás elvégezni, a hozzá szükséges tárgyakat, az áldozatokat és az esetleges szellemek, istenségeik szimbólumait rá helyezik. Nem otthon való munka esetén pedig, természetesen ideiglenes oltárokat szokás állítani. Sőt, manapság nagy divatja van a kis dobozokba rejtett „hordozható oltároknak” is, melyeket az ember bárhova magával vihet.

Ezeket gyakorlatilag az otthonunk bármely pontján felállíthatjuk. Hagyományos ugyan a konyhában az otthon és a tűzhely istennőinek és védelmező szellemeinek adózni, míg a többi szobában már más lényekhez szólnak. Az újboszorkányok oltárának többsége mégis a hálószobákban van, azok személyessége és intimitása miatt. Sokan nem szeretik, ha idegenek, vagy akár még csak családtagok is hozzáérnek az oltárukon lévő dolgokhoz, és ezért alapvetően nem szokás ezeket mindenkinek mutogatni. A legtöbben azt tartják, hogy az oltár csak ránk és az általa megszólított szellemekre tartozik. E mellett viszont, egyesek azon a véleményen vannak, hogy mivel az oltár egyfajta kapu a szellemeknek mi felénk, ezért nem jó dolog az alvóhelyünk közelében felállítani. Ez ellen persze ott van az az érv (is), hogy ha az oltáron minket védelmező szellemeket imádunk, akkor azok csak jó hatással lehetnek álmainkra. Ám az ilyesmit mindenkinek magának kell eldönteni és kitapasztalni.

A szobán belüli elhelyezésüket tekintve, az alacsony bútorok teteje, polcok és asztalok is alkalmazhatóak a felállításukhoz. Amit érdemes szem előtt tartani, hogy ha a szertartásainkat az oltár előtt akarjuk végezni, akkor az könnyen hozzáférhető legyen (tehát ne egy 2 m magasan lévő polc), és elég nagy ahhoz, hogy a rituálék esetleges (további) kellékei elférjenek rajta. Fontos még, hogy gyertyákat/mécseseket szabadon meg tudjunk gyújtani, tehát ne lógjanak rá függönyök, stb.

Az oltárokra rá szokott kerülni valamilyen szellemi lény képe, szobra, szimbóluma, vagy ezek mind együtt. Van, hogy egy oltárra több különböző ilyen lény jelképeit is elhelyezik, vagy egy hasonló csoportét (pl. az ősök, akik nem csak általánosan a halott felmenőink, hanem a dédanyáink, dédapáink, nagyanyáink és nagyapáink, szüleink önmagukban is), vagy csak egy-egy kiemeltet. Mécsesek, gyertyák és füstölők is mindig helyet kapnak rajta, amiket sokan rendszeresen égetni szoktak felajánlásként. Mint már említettem, a rituális eszközeink (varázspálcák, tőrök, üstök, stb.) nyugvóhelyeként is funkcionálhat. Mindezek mellett, (szárított, élő) növényeket, vágott virágokat, kristályokat, köveket, terméseket és magokat szintén rárakhatunk. Illetve bármit, amit oda illőnek érzünk. Továbbá, az oltárunk dekorációját az évszakokkal együtt lehet változtatni. Tavasszal rá kerülhetnek a boltokban kapható első gumós virágok, ősszel kis dísztökök és töklámpások, télen pedig örökzöld ágak. Ez egésznek csak a fantáziánk szab határt.

Ezek java általában ideiglenes oltár, vagyis olyan, amit csak ott tartózkodásunk idejére állítunk fel, majd távozásunkkor lebontunk. Készíthetjük őket a földre, lapos kövekre, fák tönkjére, törzsére. A rá kerülendő dolgok listája ugyanaz, mint egy házi oltár esetében, habár itt bizonyos esetekben el lehet hagyni a szellemi lény szimbólumát (pl. ha az erdőt szólítjuk meg, ahol éppen vagyunk, akkor annak nem szükséges valami külön jelképet keresni az oltárunkra, hiszen ott vagyunk előtte). Fontos szempont még, hogy ha odakint dolgozunk és éppen tűzgyújtási tilalom van, akkor gyertyákat és mécseseket, füstölőket ne használjunk! Illetve, hogy távozásunkkor úgy hagyjuk a munkánk helyét, mint az előtte volt; csak természetes és könnyen lebomló dolgokat hagyjunk ott felajánlásként/áldozatként, egyéb szemetet pedig mindet vigyük haza magunkkal!

Szabadtéri oltárokat viszont a saját kertünkben is állíthatunk. Ezek kerülhetnek a földre, kövekre, cserépedényekre, asztalkákra, padokra, stb. Amire itt ügyelni kell, hogy vízálló legyen minden, amit kihelyezünk, és fagyálló. Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy miért.

Ezek általában kisebb dobozkákba, vagy akár szépen feldíszített cipős dobozokba is összegyűjtött rituális tárgyak akarnak lenni. A tetejüket, vagy a belsejüket lehet oltárként használni, amit épp ezért szimbólumokkal szokás ellátni, vagy legalábbis ízléses dekorációval. A dobozkába kerülhet egy-egy istenség, szellem képe, mécsesek, füstölők, ásványok, növényi részek. Így egy kész kis csomagot alkotva, amit aztán csak fel kell kapni, és bárhol használhatjuk, ahová csak magunkkal vittük.

~ ~ ~