Boszorkányiskola 30. lecke: halál, holtak, ősök

Az újboszorkányság természetesen a halálhoz is a megszokottól kicsit máshogy áll, és ezt pedig nagyon változatosan teszi. A néphitnek szintén megvolt a maga elképzelése a holtak lelkeiről és azok képességeiről. Ezeket a tekintjük most át, a halottak idejére készülve.

Az újboszorkányok többsége természetes dolognak látja a halált, melyet nem szükséges félni. A halál utáni élet miatt sem nagyon aggódnak, hiszen a legtöbbjük nem vallja a keresztény nézeteket a túlvilági örök szenvedésekről. Helyette a reinkarnáció az, amit a legtöbben elfogadnak, míg mások a wicca nyár országát tekintik a halál utáni valóságnak. Viszont a holtaknak nem feltétlenül kell újjászületni. Az emberi lélek, a test halála után, egy hely szellemei közé állhat, beleköltözhet dolgokba, vagy a másvilágról vigyázhatja leszármazottjait. Esetleg eggyé válhat a széllel, vagy a még élők ellen dolgozhat. Sokan azt sem gondolják, hogy lenne egy, külön emberi holtaknak fenntartott túlvilág, hanem egy nagy közös másvilág van, melyben keverednek a nemzetek, az állatfajok és szellemi lények. Valamint, az állatok, növények lelke is ugyanúgy tovább él halál után, mint az emberé.

A boszorkányok pedig, módosult tudatállapotok, transz és álmok során képesek lehetnek kommunikációba lépni a holtak szellemeivel. Ellátogathatnak hozzájuk a másvilágra, vagy meghívhatják őket magukhoz is. A holtak pedig bölcsességet, tudást képesek adni, sőt, akár a jövőt is fel tárhatják előttünk. Valamint, vigyázni és őrizni tudnak minket, egyfajta „őrangyalként”. De ennek természetesen az ellentéte is igaz lehet: a holtak betegséget, halált, balszerencsét is hozhatnak, mely általában az elégedetlenségük és haragjuk jele. Továbbá az állati holtak is elérhetőek a túlvilágon. Ők familiáris szellemként segíthetik a boszorkányt a transz során, vagy csak időnként, az emberi felmenőkhöz hasonlóan, üzeneteket és támogatást adhatnak.

Az ősök imádata alatt alapvetően két dolgot értünk: egyrészt az egyéni, közvetlen felmenőink (az elhunyt hozzátartozóink) tiszteletét, másrészt pedig a nagyobb közösségünk (törzs, nemzetség, nemzet) bizonyos, valamilyen módon kiemelkedő holt személyeinek (akik egyébként lehetnek csak mitikus alakok is) a hódolatát. Tehát, valaki imádhatja a nagyanyja és a dédszülei szellemét, csakúgy, mint mondjuk Kossuth Lajost, vagy Hunort és Magort. Az újboszorkányok egy része pedig szereti az előző évszázadok boszorkánysággal foglalkozó személyeit is imádni ilyen kapacitásban. Maga a tisztelet pedig ugyanúgy zajlott/zajlik, mint minden más szellemi lény esetében: imákkal, áldozatokkal, felajánlásokkal, szertartások keretein belül és ünnepek során, illetve közvetlen kapcsolatteremtéssel transz által.

Az imádat konkrétan több mindenben is megvalósulhat. Jó részük már nekünk is ismerős lehet: a sírok gondozása, oda virágok vitele, vagy más felajánlások bemutatása. Szokás, különösen november elsejére, házi oltárokat is állítani nekik. Ezek a ház bármely részébe bekerülhetnek (habár talán a konyha a leghagyományosabb), vagy a mindennapi oltárunkat is átváltoztathajuk a holtakhoz szólóvá erre az időszakra. Elkészítésükhöz az oltárra helyezhetünk mindenféle halált jelképező szobrot, csontokat, képeket, illetve a megemlékezni vágyott holtak fényképeit (ám az élők ne kerüljenek oda!). Felajánlásnak odatehetünk virágokat, füstölőket, égő gyertyákat és mécseseket, az elhunytak kedvenc ételeit, italait.

Az európai néphit rengeteg olyan esetet ismer, amikor egy elhunyt nem lelt békét halála után és visszajárt az élők világába. Ennek a "visszajárásnak" több módja is ismert volt: a halott megjelenhetett álmokban, víziókként, láthatatlanul, ám tárgyak mozgatására képesen, vagy akár a maga testi valójában is. Nyughatatlanságuk oka szintúgy változatos: erőszakos halált haltak, nem megfelelő módon lettek eltemetve, vétkeztek még éltük során, valamit meg szeretnének szerezni, üzenetet akarnak átadni, vagy csak a megszokott életüket próbálják meg változás nélkül folytatni. A legszívbemarkolóbbak szerintem talán a halott kisgyerekek történetei, akik azért nem lehetnek békében, mert a szüleik túl sokat siratják őket, vagy azon anyák szellemei, akik a halálból is visszatérnek árváikat gondozni. Mindezeket a holtakat nem feltétlenül gondolták veszélyesnek, vagy ártónak az emberek (habár olyanok is bőven voltak), ám a visszajárást magát nem találták ideálisnak, hiszen a holtaknak is megvan a maguk helye. Az élők pedig eddig nem tudnak tovább lépni, míg elhunyt szeretteik hazajárnak hozzájuk.
A visszajárás megakadályozása már a haldoklás, illetve a halál pillanatában elkezdődött, a csúcsát a temetés során érte el, de onnantól fogva is (igaz már nem olyan  mértékben) folyamatosan folytatódott. Ha az elhunyt mindezek ellenére sem tudott békében nyugodni, különféle módszerekkel még megváltható volt. Sok leírásban elég egy verbális formula elmondása (pl. kereszteletlen gyermekek esetén: "Ha fiúcska vagy, akkor legyél Ádám, ha lány vagy, legyél Éva!", általánosan pedig: "Minden ember az Új Jézust dicsérje!"), esetleg a visszajárás okára való rákérdezés, az azutáni segítségnyújtással együtt elég ahhoz, hogy a halott nyugalmat leljen. Habár elvileg káromkodásra is eltűnhetnek. Egy másik előírás alapján ilyenkor a szegényeknek és koldusoknak kell alamizsnát, vagy saját magunk sütötte cipót adni. A keresztény vallás szerint az ilyen esetekben a megoldás a bolyongó lélek üdvéért imádkozni, vagy misét mondatni, míg rosszindulatú halottaknál a kísértett ház megszentelésével lehetett próbálkozni. A ház, vagy élő személy körbefüstölését is gyakran alkalmazták ilyenkor, amire a szemfedél, a koporsó, a fejfa egy darabját, vagy a halott egy hajtincsét használták. Egyes helyeken ezt még azzal is kiegészítették, hogy a sírról három göröngyöt a szobába vittek. Absztraktabb módszer volt az, ami szerint ha szellemet látunk, ki kellett menni a kúthoz, és azt (vagy a házat) háromszor körbejárni. Vagy csak egyszerűen egy halott fogát kellett magunkon hordani, hogy elkerüljenek a kísértetek.

A kísértetek a magyar néphit szerint olyan holt lelkek, melyek nem individuális lények, egyéniségük elkopott, elvesztették személyes kapcsolataikat a még élő rokonaikkal, és valamilyen ok miatt nem képesek nyugodtan pihenni a sírjukban. Ez az ok általában valamely bűntett elkövetése, mely az egész közösséget érintette (pl. földterület rossz kimérése, papok, jegyzők gonosz tettei, templomból való lopás stb.), de kísértet válhat a nem természetes halált haltakból (felakasztottak, öngyilkosok, gyilkosság áldozatai), a nem megfelelő módon eltemetettekből (nem szentelt földbe hantoltak, kereszteletlen gyerekek stb.), vagy a megátkozott lelkekből is. Mindez azonban még nem jelenti azt, hogy a kísérteti lét örökre szólna: vagy egy új bűnös lelke lép az eredeti kísértet helyébe, vagy pedig egyszerűen idővel képes levezekelni minden kihágását a lélek.
Ami a megjelenési helyeiket illeti, az emberek általánosan a közterületeken, az utcán, a téren, a falu határában, a mezőkön, na és persze a temetőkben láttak kísérteteket. Megjelenési alakjuk ennél már jóval nagyobb változatosságot mutat: az emberi formáktól, az állati alakokon át, egészen a tűzgolyókig. Az udvarhely-megyei székelyek például azt mondták, hogy a kísértetek rendszerint kecske, disznó, pulyka és macska alakban jelennek meg. Viszont egy-egy kísértet jelenlétét sokszor csak valamilyen hang jelezte: furcsa kopogások, ahogy az ember hallja, amint valaki követi, vagy egy láthatatlan állat hangjai. Jól illusztrálja a következő kis elbeszélés, hogy milyen kevés kellett egy kísértettel való találkozáshoz: "Amint ment a nagyanyám, mindig valami röfögést hallott maga mögött. De mire hátranézett, a disznó nem volt sehol. Kísértet volt."
Ismertek olyan kísérteteket, vagy inkább kísértetfajtákat, amelyekkel való találkozásokról Magyarország több területén is beszámoltak. Ilyen lény volt az állatlan ló, a fejetlen barát, a bolygó mérnök és rokona, a tüzes ember is. De akadnak olyan kísértetek is, melyek egy konkrét község, egy konkrét személyéhez kötődnek, melyek valamely bűnük folytán még mindig járják a város/falu utcáit (pl. a mátészalkai pap).
Természetesen az emberek általánosan félelmet keltőnek találták a kísérteteket, sőt, akár kimondottan az emberi egészségre károsnak is. Egyes források azt állítják, hogy a kísértetek "félést" bocsátanak az élőkre: a velük találkozók megbetegszenek ettől, hacsak nem tudnak helyesen védekezni ellenük. Ezen védekezés módja pedig legtöbbször a keresztény Istenre való utalással történik, és a leggyakrabban alkalmazott kísértetriasztó formula így hangzik: "Minden jó lélek az Urat dicséri, hát te miért nem dicséred?", mely kimondása után a kísértet rögtön eltűnik. De persze ha valakinek nem volt megfelelő az Isten, akkor az Ördöghöz is lehetett fordulni: "Ördög vigyen vissza, ahonnan jöttél!". Más esetekben azonban csak a nyílt erőszak segített: káromkodni kellett a kísértetre, esetleg még bottal is ütlegelni. A tüzes emberek is ebbe az utóbbi fajtába tartoztak, sőt, úgy működtek, hogy a félős, imádkozó emberhez közelebb mentek, a hátára ültek, míg azokat messzire elkerülték, akik káromkodtak, és bátran szembenéztek velük. Mindezek ellenére sok kísértetet a magyar néphit nem tartott különösebben rosszindulatúnak, és még ha féltek is tőlük, megjelenésük esetén inkább csak egyszerűen megvárták, hogy maguktól eltűnjenek.
Mint talán a fentiekből is kitűnik, a régi korok embere (is) hajlamos volt ott kísérteteket látni, ahol valójában csak hétköznapi események történtek: az éjszakai sötétben az ember előtt hirtelen feltűnő kóbor macska, vagy fellobbant mocsári láng, esetleg a padlásra frissen beköltözött bagolycsalád rögtön természetfölötti erők munkálkodásaként értelmeződött. Jó példák erre azon esetek, amikor az élő hirtelen meglát éjszaka egy állatot, és rögtön az a bizonyossága támad, hogy az az ő nemrég elhunyt szomszédja, aki most már örökkön bolyongani fog valami vétke miatt. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne találkozhatna az ember elhunyt lények szellemeivel, de mint ahogy nem minden arany, ami fénylik, úgy nem is minden kísértet, ami huhog.

Ugyan a következő szertartás megtartható egyszer is, de az alapelképzelés az hozzá, hogy több, egymást követő éjszaka is elvégezzük.

Kell hozzá először is állítanunk egy oltárt a megemlékezni kívánt holtak tiszteletére. Legyen rajta legalább egy kép mindegyikükről, még jobb, ha pár használati tárgyuk is odakerül. Ízlésünk szerint díszítsük fel az oltárt, a halál szimbólumaival és a holtaknak szánt ajándékokkal.

Magához a rítusokhoz, kell egy-egy mécses (lehet mindegyikhez egy nagyot használni, és ha szeretnénk, az lehet fekete, habár az talán a minden alkalomra egy mécses ideálisabb) és egy-egy füstölő (ami lehet por, kúp, vagy rúd).

November elseje előestéje és éjszakája az ideális időpont rá, illetve ennek az időszaknak a környéke. Végezhetjük október 31-ig több éjszakán keresztül, majd az egész folyamatot lezárhatjuk november elsején egy temetői látogatással. Ahogy nekünk jól esik. De ideális esetben annyi éjt töltünk el vele, ahány halottról személyesen is meg szeretnénk emlékezni.

A szertartást éjszaka végezzük, amikor már körülöttünk minden elcsendesedett.

Kapcsoljuk le a lámpákat az otthonunkban, és gyújtsuk meg a gyertyákat/mécseseket az oltáron, kivéve a kimondottan a szertartásra szántat.

Ha szeretnénk, a szokásos módon nyissuk meg a munkánkat, de legalább egy kis időt szánjunk előtte relaxációra.

Szólítsuk a meg a kiválasztott holtat a teljes nevén, vagy egyszerre minden felmenőnket, a saját szavainkkal. Említsük meg, hogy hogyan is kötődünk hozzájuk, mi az anyjuk nava, mi az apjuk neve. Mondjuk el nekik, hogy a most következő időt rájuk szánjuk, csatlakozzanak hozzánk és fogadják áldozatunkat. Gyújtsuk meg a mécsest és a füstölőt, miközben elmondjuk a halottnak, hogy ezeket most az ő tiszteletükre égetjük.

Töltsünk egy kis időt el némát, a szeretteinkre gondolva.

Beszéljünk hozzájuk, elevenítsünk fel róluk pár kedvenc emléket.

Egy ideig gyönyörködjünk a gyertya fényében, vagy a füst gomolygásában. Itt megpróbálhatunk transzba is esni, ha közvetlen kommunikációra vágyunk az éppen megszólított holttal.

Végül búcsúzzunk el a halottól, köszönjük meg ittlétét és kérjük távozásra (tisztelettudóan!).

Oltsuk el a gyertyát, ha azt használunk, míg a mécsest és a füstölőt hagyjuk leégni.

Az éjszaka további részét töltsük csendesen.