Néha irigylem a többi vallást. Ha a nagy világvallásokhoz tartozónak mondja valaki magát, akkor nem fogják bolondnak nézni a hite miatt. Ha bemegyek egy templomba, ott mindig rendet lelek, az emberek viselkednek odabent, lassan járnak, és halkan suttognak. Az áhítat hangulata lengi át az egész épületet. De nem ezt irigylem a leginkább. Hanem azt, hogy ami szentnek számít a nagy vallásokban, azt általában a mást valló emberek is megtisztelik legalább azzal, hogy nem szentségtelenítik meg.
Más a helyzet az én animizmusommal. Nekem pl. az erdő számít olyan szent helynek, mint egy katolikusnak a templom. Ám ugyanaz az erdő, ami nekem szent, másoknak csak szép természet. Ami még a jobbik eset. Mert sokaknak csupán szemétlerakóhelyet jelent. Persze aztán van olyan, aki a kettő között helyezkedik el, és élvezi, hogy az erdő milyen "nyugis", de közben sörösdobozokat, cukorkáspapírokat, papírzsebkendőket, kólásüvegetek és minden egyéb felesleges csomagolószert szétdobál, amerre csak jár. Használt óvszert nem is említve.
![]()
De említhetném ezt a mezők esetében is. Vagy a patakoknál, akiknek a partján növő fák ágai mindig fuldoklanak a felragadt szeméttől, nejlonzacskóktól. Ott vannak nagy folyóink is, a Tisza, vagy a Duna, akinek például legutóbbi áradása során is siralmas volt, hogy a sok turista, aki a tetőzést fényképezte, a magával vitt sörös-, és üdítősüvegeket rögtön a vízbe dobta. Lehet, hogy mindez csupán esztétikai kérdés az emberiség többségének, a magyar emberek nagy részét pedig egyáltalán nem érdekli, számomra viszont inkább szentségtörés.
Aztán ha telhetetlen szeretnék lenni, akkor azt is megemlíthetném, ahogy az emberek a növényekkel bánnak. Értve ezalatt mindent, a bevásárlóközpontokért kivágott fáktól addig a kis virágig, akinek a felét csak azért szedi le az arra járó, hogy legyen mit széttépegetnie a kezében. Persze ez mind abszurdnak is tűnhet a mi európai mentalitásunkkal. Kit érdekel, ha annak a szegény növénynek hiányozni fog a fele? Az csak egy növény. Vagy ember akkor már nem is szedhet le semmit? Ennyire radikális azért (még) nem vagyok. Viszont annak nagyon örülnék, ha az emberek csak hasznos cél érdekében vennék magukhoz a növények, vagy éppen a Természet egésze által, nem a mi szórakoztatásunkra létrehozott elő részeket.
Aztán utolsónak hadd hozzam még fel szegény rovarok esetét, akik oly sokszor a túrázók lábai alatt fejezik be életüket. Nem tudom, hány virágbogarat láttam már széttaposva erdei utakon. A hangyaösvényekre, és velük együtt a hangyákra is rálépnek az arra járók, pedig ha a lábuk elé néznének, és egy kicsit nagyobbat lépnének, semmi probléma nem volna. De étcsigákat is láttam már a járdán szisztematikusan végigtaposva egy-egy esősebb időszak után.
Tavaly sokat jártam a környékemen egy erdőrészbe, a Sövény Társaságának az Erdő szava projektjén belül (is), mert szerettem volna annak az erdőnek is átadni az üzenetét. Először azt mondta "Nézz az orrod elé!", másodszor pedig azt, hogy "Nézz a lábad elé!". Talán az előző bekezdés után érhető is lesz ezeknek az egyszerű felszólításoknak az igazi mélysége. Nem sokra kér, csak arra, hogy figyeljünk oda a környezetünkre. Nézzünk az orrunk elé, és ne tegyük tönkre a pókok sok munkával elkészült hálóját az ágak között. Nézzünk a lábunk elé, és ne lépjünk rá arra a szegény bogárra, virágra, vagy gombára, mert ő is csak élni akar. Olyan nagy kérés volna ez?
Más a helyzet az én animizmusommal. Nekem pl. az erdő számít olyan szent helynek, mint egy katolikusnak a templom. Ám ugyanaz az erdő, ami nekem szent, másoknak csak szép természet. Ami még a jobbik eset. Mert sokaknak csupán szemétlerakóhelyet jelent. Persze aztán van olyan, aki a kettő között helyezkedik el, és élvezi, hogy az erdő milyen "nyugis", de közben sörösdobozokat, cukorkáspapírokat, papírzsebkendőket, kólásüvegetek és minden egyéb felesleges csomagolószert szétdobál, amerre csak jár. Használt óvszert nem is említve.
De említhetném ezt a mezők esetében is. Vagy a patakoknál, akiknek a partján növő fák ágai mindig fuldoklanak a felragadt szeméttől, nejlonzacskóktól. Ott vannak nagy folyóink is, a Tisza, vagy a Duna, akinek például legutóbbi áradása során is siralmas volt, hogy a sok turista, aki a tetőzést fényképezte, a magával vitt sörös-, és üdítősüvegeket rögtön a vízbe dobta. Lehet, hogy mindez csupán esztétikai kérdés az emberiség többségének, a magyar emberek nagy részét pedig egyáltalán nem érdekli, számomra viszont inkább szentségtörés.
Aztán ha telhetetlen szeretnék lenni, akkor azt is megemlíthetném, ahogy az emberek a növényekkel bánnak. Értve ezalatt mindent, a bevásárlóközpontokért kivágott fáktól addig a kis virágig, akinek a felét csak azért szedi le az arra járó, hogy legyen mit széttépegetnie a kezében. Persze ez mind abszurdnak is tűnhet a mi európai mentalitásunkkal. Kit érdekel, ha annak a szegény növénynek hiányozni fog a fele? Az csak egy növény. Vagy ember akkor már nem is szedhet le semmit? Ennyire radikális azért (még) nem vagyok. Viszont annak nagyon örülnék, ha az emberek csak hasznos cél érdekében vennék magukhoz a növények, vagy éppen a Természet egésze által, nem a mi szórakoztatásunkra létrehozott elő részeket.
Aztán utolsónak hadd hozzam még fel szegény rovarok esetét, akik oly sokszor a túrázók lábai alatt fejezik be életüket. Nem tudom, hány virágbogarat láttam már széttaposva erdei utakon. A hangyaösvényekre, és velük együtt a hangyákra is rálépnek az arra járók, pedig ha a lábuk elé néznének, és egy kicsit nagyobbat lépnének, semmi probléma nem volna. De étcsigákat is láttam már a járdán szisztematikusan végigtaposva egy-egy esősebb időszak után.
Tavaly sokat jártam a környékemen egy erdőrészbe, a Sövény Társaságának az Erdő szava projektjén belül (is), mert szerettem volna annak az erdőnek is átadni az üzenetét. Először azt mondta "Nézz az orrod elé!", másodszor pedig azt, hogy "Nézz a lábad elé!". Talán az előző bekezdés után érhető is lesz ezeknek az egyszerű felszólításoknak az igazi mélysége. Nem sokra kér, csak arra, hogy figyeljünk oda a környezetünkre. Nézzünk az orrunk elé, és ne tegyük tönkre a pókok sok munkával elkészült hálóját az ágak között. Nézzünk a lábunk elé, és ne lépjünk rá arra a szegény bogárra, virágra, vagy gombára, mert ő is csak élni akar. Olyan nagy kérés volna ez?