Boszorkánnyá válás mikéntje

Gondolom minden kezdő, vagy akár érdeklődő fejében megfordult már ez a kérdés. Az Interneten és a különféle könyvekben általában valamilyen beavatási szertartást írnak le a boszorkánnyá válás módjaként, melyben a magukat boszorkánynak valló emberek másokat is felruháznak ezzel a címmel. Ez persze azt is magával vonja, hogy az avatást mindig egy, már létező boszorkányközösségnek kell végeznie. Modern korunk ehhez még  létrehozta az "önavatás" fogalmát is, azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak valamilyen társasághoz tartozni, ám boszorkánynak szeretnék érezni magukat. Csakhogy, felmerül a kérdés, vajon mi a helyzet a múlt, még nem angol anyanyelvű személyek által írt könyvekből tanult boszorkányaival? Vajon ők is hasonlóan cselekedtek? Nos, ezt a feltételezést rögtön ki is zárhatjuk: a mai történészek és néprajztudósok, ha sok mindenben nem is, de abban egyetértenek, hogy boszorkánytársaságok a múltban nem léteztek. Ez pedig azt is jelenti, hogy nem volt egy olyan közösség se, mely egy kokrét szertartás formájában beavathatott volna bárkit is a rejtelmeibe.

A fentiek persze nem jelentik azt, hogy egy-egy boszorkányjelölt ne tanulhatta volna az "ördöngös mesterséget" valaki mástól. Periratokban is sokszor szerepel, hogy valakit az egyik rokona, esetleg közeli ismerőse, szomszédja ismertetett meg a mesterséggel. Arról viszont már nincs pontos információnk, hogy ez hogyan is történt (leszámítva persze a részletes beszámolókat a különféle szabbati beavatásokról, ördögszövetségekről és istentagadásokról). A recensebb magyar anyagokat tekintve, a tudás megszerzésének a módja magában foglalja a boszorkányok (pontosabban boszorkányok lelkeinek) kilelését éjszakai mulatozásuk során, vagy a szellemek hadaival való személyes találkozást. Ahogy Pócs Éva írja: "leggyakoribb formája szerint a téli napforduló valamely ünnepén vagy újhold péntekjén, illetve Szent Györgykor a keresztúton, vagy lucaszéken a templomban, bűvös körben felismerhetők a boszorkányok, illetve ugyanezekkel a módszerekkel beavatás nyerhető a boszorkányságba."

Ennél az összefoglaló mondatnál változatosabb példákat lehet lelni Szendrey Ákos A magyar néphit boszorkánya című könyvében, melyből most egy érsekcsanádi fiatal menyecske esetét szeretném kiemelni, aki egy öregebb boszorkánytól kívánta megtanulni a mesterséget. A leírás szerint, éjfélkor, alvó férjeik mellé seprűket raktak maguk helyett, majd tilóra ültek, és az öregebb kiáltására, egy nagy erdőben találtak magukat. Itt először a boszorkány bemutatta a fiatal nőnek, hogy milyen kellemetlen is lesz Isten számára, ha boszorkánnyá válik, aki azonban ettől nem hátrált meg. Mire legközelebb egy nagy fenyőfához értek, ami alatt különböző korú nők cikáztak. Itt az öregasszony figyelmeztette, hogy nem szabad megijednie semmitől sem, majd elvezette a "hétszarvú ördöghöz". Az ördög próbálta elijeszteni, de a menyecske nem illetődött meg, de ezután még újabb három félelmetesebbnél-félelmetesebb próbát is ki kellett állnia. Ám ő mindet hősiesen bírta, így megtanulhatta a "bűvösbájosságot", melyre érdemesnek mutatta magát.

Ez a beszámoló első olvasásra puszta fantáziálásnak tűnhet. Talán csak az is volt, de mégis olyan elemeket hordoz magában, melyek több más, nem keresztény eredetű népi elképzelésekkel is igen erős párhuzamokat mutatnak. Ez egyik ilyen elem, hogy a jelöltnek valamilyen formájú próbán kell átesnie. A varázsművészetekbe beavatottak közt minden kontinensen ismertek olyan esetek, melyekben a beavatás alatt ijesztő szellemek jelennek meg a jelöltnek, akinek nem szabad félelmet mutatnia feléjük, vagy pedig meg kell tanulnia nem félni őket. Más magyar boszorkányavatásról szóló történetek is említenek ilyen jellegű próbákat, melyet le kell küzdenie a tudásra vágyónak: rémisztő szörnyek jelennek meg előtte, malomkövek záporoznak rá, kígyók és békák közelítenek felé. Aki meg tudja őrizni önuralmát mindezek mellett is, abból lesz csak a "tudós".

A másik fontos elem, ami a menyecske példájából kitűnik, az, hogy a beavatás, a tudás megszerzése nem egy fizikai szertartás, hanem egy látomásélmény során zajlik le. A menyecske is éjszaka, tehát álmában éli át az elbeszélt utazást. A férje mellé, az ágyba helyezett seprű a saját magyarázata arra, hogy miért is nem vette észre a férfi, hogy éjjel "eltávozott" mellőle, és sok hasonló, boszorkányi repülésről szóló beszámolóban előfordul Európa-szerte. A tilón való utazás, mely pillanatok alatt megy végbe, szintén tipikus látomásélmény elem, hiszen nyilvánvaló, hogy ilyesmi fizikai képtelenség. A nem anyagi világból való kimozdulásra utalnak más boszorkánnyá válási módszerekben is az olyan elemek, melyekben valamilyen lehetetlen tettet kell végrehajtani: két szalmaszálra ráállni, katángkóró létrákat megmászni, stb. Ezek a fizikai test számára kivitelezhetetlenek, csupán ez képes rájuk, aki el tudja hagyni szabad lelkével, másával testét. Ezzel pedig már is eljutottunk a legalapvetőbb eleméhez a beavatásnak, vagyis hogy a jelölt egyedül (vagy tapasztaltabb mesterségbeli tanár esetén az ő segítségével) ki kell hogy tudja léptetni lelkét a testéből, így látomásélményekben, általuk pedig beavatásban, részesülve.

Mindezek áttekintése után a következőképpen lehetne felvázolni a múlt boszorkánnyá válási módszereinek lényegét: a jelöltnek valamilyen módon el kell jutnia a szellemek világába, ahol az ott lakóknak be kell bizonyítania, hogy érdemes az általuk megszerezhető tudásra.
A múltból visszatérve a jelenbe azonban felmerül a kérdés, most akkor melyik is az "igazi" beavatási módszer?
Véleményem szerint, a mai, emberek által elvégzett szertartásoknak is megvan a helye a modern boszorkányság közösségi gyakorlatában. Az ilyen alkalmak nagyon fontosak, mind a boszorkánytársaságok, mind az azokba bekerülők számára. Tisztában vagyok vele, hogy milyen óriási élmény is tud ez lenni a kezdőknek, hiszen ez az ő "nagy" pillanatuk, mely sokszor sorsfordító élménynek is bizonyul egy-egy embernek. De azt sem szabad elfelejteni (mint oly sokan teszik), hogy az igazi boszorkányság ott kezdődik, ahol a szabad szemmel látható világ véget ér, legyen szó beavatásokról, vagy varázslatokról.


Források:
Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkánya
Pócs Éva: Hiedelemszövegek I.
Pócs Éva: A boszorkányszombat és ördögszövetség népi alapjai Közép-Délkelet-Európában (Ethnographia 103.)
Mircea Eliade: A samanizmus: az eksztázis ősi technikái
Emma Wilby: Cunning Folk And Familiar Spirits: Shamanistic Visionary Traditions In Early Modern Witchcraft and Magic
Emma Wilby: The Visions of Isobel Gowdie Magic,Witchcraft and Dark Shamanism in Seventeenth-Century Scotland