Boszorkányiskola 2. lecke: a rituálékról

Maga a rituálé alatt pedig a továbbiakban egy tettekből, szavakból és külsőségekből álló kommunikációt értek a transzcendens felé, mely elvégzése által az ember kontaktust teremthet, válaszokat kaphat és elvileg akár befolyásolni is képes a túlvilágon történteket, a szellemeket, vagy éppen az univerzum erőit. Alatta tehát, az ember kapcsolatot indítványoz az istenek, szellemek (vagy egyéb lények) felé, a mozdulatok, a kimondott szavak, a hozzávalók pedig mind-mind ezt hivatottak elősegíteni. Most így elsőre mindez talán nagyon bonyolultnak hangozhat, de nem kell megijedni, aki az előző héten elvégezte a dedikációt, az már bizony sikeresen túl is van egy ilyen élményen.

Minden vallásnak és/vagy hitrendszernek megvannak a maga módszerei a saját szertartásainak elvégzésére. Az újboszorkánysággal sincs ez másként. A legtöbbet olvasható leírások erről a wiccából származnak, ami pedig, mint már említettem, jelentősen az európai szertartásos mágiából merített. Mára az eredeti módszereket a sok magányos, vagy nem egy konkrét hagyományokhoz tartozó gyakorló mind többé-kevésbé a saját elképzelései szerint alakította át. Nagy tud lenni a változatosság közöttük, ám általában a következő szokott lenni a menetük: a helyszínt megtisztítják, a kört kivetik, megidézik a negyedeket/elemeket, majd az isteneket, elvégzik a szertartás fő mozzanatait, elbocsátják a megidézett erőket és végül megtörik a kört, esetleg meg egy kis evészettel és ivászattal zárnak. Míg ennek a formulának is felmerülnek majd egyes elemei a mai lecke során, de alapvetően nem ezzel fogunk dolgozni, hanem mindenkit a saját módszerének a kialakítására buzdítok, igyekezve minden fontosabb támpontot megadni annak kialakításához.

A rituálék menetének főbb pontjai: előkészületek, megfelelő hely és időpont, rituálékezdő formulák, szellemi lények megszólítása, rituális tett véghezvitele, levezetés, esetleges további utómunkálatok. Nézzük meg ezeket a pontokat közelebbről.

A rituálé milyenségétől függ, hogy mennyi előkészületre van hozzá szükség; minél nagyobb munkát akarunk végezni, általában annál többre. Gyakorlati szinten ez jelenti a hozzávalók beszerzését, a tér előkészítését, az esetleges szövegek és a teendők megtanulását. A testünket is felkészíthetjük; lezuhanyozhatunk előtte, vagy fürdőt vehetünk, füsttel (is) megtisztíthatjuk magunkat. Ha transzba is akarunk esni a szertartás során, akkor javasolt előtte az egy (vagy akár több) napos böjt, csak italokon, vagy egyedül bizonyos ételek elhagyásával. De egy kisebb rítus előtt is jobb, ha pár órát nem eszünk, pusztán azért, hogy így tisztább fejjel tudjunk dolgozni. Böjt esetén azonban ügyelni kell arra, hogy elegendő folyadékot igyunk és a vércukorszintünk se essen le hirtelen (szőlőcukor, vagy gyümölcslevek, jó cukros teák, stb.). A böjtölésről és az önmegtartóztatásról itt lehet Erdész írásában többet olvasni. Másik lehetséges tett még, a csak szertartásokra alkalmazott ruha, vagy ruhadarabok, ékszerek felvétele. Itt nem csak a lila köpenyekre gondolok, habár ez is egy opció, még ha elég abszurd is. Rituális öltözék lehet egy adott (normál kinézetű) ruha, amit csak ilyen alkalmakkor hordunk, vagy egy sál, amit ilyenkor a vállunkra terítünk, vagy amivel ezentúl mindig bekötjük szemünket transzba lépés előtt. Ékszerek terén mindenkit arra buzdítanék, hogy lépjen túl a pentagrammán, és helyette keressen valami csak magának jelentéssel bíró csecsebecsét. Szükség van-e ezek közül mindre? Ez csak Rajtad múlik. A gyakorlati előkészületek fő funkciója, hogy az agyunknak segítsen átállni a szertartások sikerességéhez szükséges mentalitásba. Ha úgy érzed, hogy Neked sok ilyenre van szükséged, vagy csak egyszerűen tetszik a gondolatuk, használd őket. Ha pedig nem tetszenek, mindig el lehet hagyni őket és fordítva.

Több vallásban is ismert a vallási tisztaság és tisztátlanság kérdése, pl. zsidóság, iszlám, sintó, de az ókori görögök, egyiptomiak és rómaiak is ismertek hasonló képzeteket. Az elgondolás a tisztátlanság mögött általában az, hogy bizonyos tettek (pl. állatok leölése, emberi tetemek kezelése, bizonyos dolgok megevése, a szex, menstruáció) az embernek elveszi a jogát attól, hogy a transzcendenshez forduljon, úgymond nem kívánatossá téve az illetőt az istenek szeme előtt. Az persze minden kultúrában más és más, hogy mi mekkora „koszt” okoz, és azt hogyan is lehet „lemosni”. A tisztaság visszanyeréséhez néha elég egy adott időnek eltelnie (ami egy hétköznapi cselekvés esetén jelentheti azt, hogy szertartás előtt x idővel tilos azt elvégezni), vagy egy rituális mosdás kell hozzá (az egyik leggyakoribb módszer), esetleg szaunázás, vagy átfüstölés a megfelelő növényekkel. Az újboszorkányságban alapvetően nem ismernek tisztátalanságot adó dolgokat, ellenben az emberi életről általában azt tartják, hogy kvázi-tisztátalanná teszi az embert (ezt sokszor „negatív rezgés”-nek, vagy „negatív energiá”-nak nevezik), ami miatt szükség van valamilyen formájú megtisztításra. De a rituálék terére is ugyanez vonatkozik, ugyanis ha magára hagyjuk őket, akkor egy idő után elvileg automatikusan „koszosak” lesznek.

Az viszont a Te döntésed, hogy mennyire, vagy egyáltalán, hogy akarsz-e megtisztulni egy-egy szertartás előtt. Azért valamilyen formája nem árthat, ha nem is a spirituális értelemben vett tisztátlanság miatt, hanem sokkal inkább azért, mert segít átszellemülni, „letakarítani” a hétköznapok stresszét, hogy azokat hátrahagyva tudjunk az isteni felé fordulni. Ám ez megtörténhet egy egyszerű kézmosás által is, vagy akár ahogy a múlt héten tettük, egy fürdővel.

Hölgytársaimnak pedig megemlítem külön is, hogy a menstruáció sem akadálya a rituálék elvégzésének, habár ez a különféle vallásokban a nőket leggyakrabban tisztátlanná tevő létfunkciónk.

A rituálék legfontosabb része, hogy az ember teljes koncentrációval és lélekjelenléttel végezze azokat. Akkor nem ér semmit a munkánk, ha közben a kedvenc sorozatunkról ábrándozunk, vagy azon bosszankodunk, hogy mi sértőt mondott tegnap az egyik munkatársunk. A szertartás során ezt nem engedhetjük meg magunknak. Akkor végig a cselekedeteinkre, a szavainkra és azok jelentésére kell figyelnünk. Mindent a szívünkből cselekedjünk, átérezve a legkisebb mozdulatunkat, illetve a környezet rezdüléseit is.  Épp ezért felmerülhet a kérdés, hogy ha nagyon fáradtak, idegesek vagyunk, akkor végezzük-e el egyáltalán a szertartást? Nos, erre nincs egy minden alkalommal működő válasz. Ha éppen elfoglaltak vagyunk és a nagy rohanás közepette kéne beszorítani a munkát, akkor javasoltabb egy rövidebb és egyszerűbb kis megemlékezést végezni, ha ez lehetséges. Amikor mérgesek és dühösek vagyunk, egy szertartás megtartása még jót is tehet nekünk, ám az nem javasolt, hogy haragunkban valami olyat tegyünk, amit később megbánhatunk (gondolok én itt most főként az ártó mágiára). A rituáléknak van egy olyan tulajdonsága, hogy a hétköznapok helyzetéből ki tudnak mozdítani minket. Az agyunk ilyenkor egy kis időre kimozdulhat a mókuskerekéből, vele együtt pedig a lelkünket is gazdagíthatja az ilyen munka. Az élet nagy fordulópontjairól megemlékező szertartások pedig segíthetnek a veszteségek és a traumák feldolgozásában is. Betegség esetén viszont még nehezebb lehet az odafigyelés egy rituáléra. Ilyenkor sem tiltott a munka, habár ha úgy érezzük, megint csak rövidíthetünk az alkalmon. Amikor pedig minden kötél szakad, természetesen el is hagyhatjuk őket. A lényeg, hogy a rituálék ne váljanak olyasmikké, amiket csak ne akarunk tudni, hogy aztán rohanhassunk valami mást csinálni.

A tanult mágikus hagyományban a rituálék nagy részét adott időpontokban kell(ene) elvégezni: újholdkor (mint a dedikációt is), telihold napján, éjfélkor, vagy amikor a Mars a Kos csillagjegyben tartózkodik, esetleg a Merkúr órájában, stb. Mint talán ebből is látszik, az évek során egy igen gazdag és bonyolult rendszer alakult ki erre, amit majd a későbbiekben alaposabban is fogunk tanulmányozni. Ami viszont a hétköznapi gyakorlatot érinti, bizonyos dolgokat tényleg a maga megfelelő idejében érdemes elvégezni, de azért arra a merev rendszerre nincs szükség, mint ami kialakult a szertartásos mágiában.

Érdemes viszont ügyelni arra a tényre, hogy az év bizonyos pontjait különösen alkalmasnak gondolták egyes munkák elvégzésére, az emberi kultúrák asszociációinak és az évszakok változásainak köszönhetően. Ilyen mondjuk a november elejének környéke és a holtak imádata, Luca és a boszorkányi varázslatok, vagy Szent János napja és a tündérek összekapcsolása. Ezeknek az időszakoknak általában van egy fő napja, amit mi a hétköznapokban csak ünnepekként szoktunk hívni. Ilyen alkalmakról pedig illendő megemlékezni, és az újboszorkányok ezt is teszik, általában egy rituálé által. A másik fontos meghatározója a szertartások menetének általában a Hold és állásai, és legfőképpen az új- és teliholdak.

Hely tekintetében régebben fontosabbnak tartották az előírásokat, mint ma. Valaha a legtöbb mágikus munkának megvolt a maga területe. Boszorkánnyá váláshoz a keresztútra kellett menni, gyógyító vízért erre és erre a kútra/forrásra, láz csillapítására ehhez és ehhez a fához, stb. Ennek oka, hogy maga a hely is meghatározta, milyen varázslatokra és szertartásokra volt alkalmas. Függött ez annak a fizikai tulajdonságaitól, melyek által különleges asszociációkat kaphatott. Így a falu széle, a keresztút, de még akár a kert vége is mind „liminális” terek lettek, melyeken a természetfeletti világ is az emberi világ összemosódott, és épp ezért is voltak olyan alkalmasak a kettő kommunikációjára. Mások ez emberi tevékenységektől való távolságuk miatt tettek szert ilyen különlegességre – pl. egy megmászhatatlan hegy, egy meredek szikla, egy nehezen megközelíthető sziget, vagy mély erdő. De nem kellett a szentséghez távol lennie az emberektől annak, ami különleges; egy magányos, öreg galagonya, egy furcsa formájúra nőtt fa, egy nagy kő is a természetfeletti elérési pontja lehetett. Ez ilyen területek értékét pedig sokszor fokozta az, hogy valamely túlvilági lénynek, istenségnek voltak szentek (istenek forrásai, fái, ligetei, stb.). Az újboszorkányok legtöbb rítusa ezzel szemben a saját hálószobájukban zajlik, ami egyrészt nagyon kényelmes, másrészt viszont rengeteget elvesz a munkák erejéből. Persze nem azt mondom, hogy senki soha ne dolgozzon a lakásában, de érdemes időnként ki-kijárni a természetbe. 

Az ember általában úgy érzi kereknek, ha a szertartás elejét és végét jelzi valami. Ez a valami persze nagyon sok minden lehet. A modern wicca módszer a már körök kivetése, amit viszont mi majd a tanult mágiánál fogunk részletesebben venni. Ugyanis, ha eleve liminális, vagy szakrális helyen végezzük munkánkat, akkor a körökre nincs is szükség. Viszont pl. a nappaliban dolgozva már érdemes lehet, ha máshogy nem is, de a dedikáló szertartáshoz hasonlóan egy körbejárással kijelölni a munkateret. A füstölő alkalmazása még el is hagyható, de a tűz ilyen típusú használata ajánlott, ha másért nem, hát a hagyományossága miatt. Szokás megszabni, hogy a körözést milyen irányban tegyük, a Nap járásával megegyező irányhoz az építés, a vele ellentéteshez pedig a lebontás gondolatát társítva. Én inkább a mondó vagyok, hogy olyan rituálék esetén, ahol az égi jelenségek, szellemek és istenek fontosabbak, a Nap járását kövessük. A földi dolgokhoz való fordulás esetén pedig a Föld forgásirányát.

Ha viszont nem érezzük szükségét az ilyen térkijelölésnek, akkor akár rögtön bele is kezdhetünk a szellemek megszólításába. Vagy, ez előtt még tehetünk egy gesztust, mondhatunk egy versikét, meditálhatunk egy kicsit, hangszert szólaltathatunk meg, hogy szertartásosabban is jelezzük a rituálé kezdetét. A választás csak rajtunk múlik.

A rituálék nagy részének van egy szöveges része is, melyek funkciója a szertartás sikerességéhez szükséges szellemek, istenségek, vagy más lények figyelmének a felkeltése, ha pedig ez megvan, akkor a vágyunk tudtása velük. Ez ilyen „beszédeket” sokszor verses formában készítik, hiszen így könnyebb megjegyezni, a rímek és az időmérték az agy áthangolódását segíti, illetve az énekléshez közelíti a beszédet, ha nem már eleve recitálásra, vagy dalnak szánták a szavakat. De lehet prózai is a mondanivaló, mely ugyan az előbb említett előnyökkel nem rendelkezik, ám attól még teljesen működőképes. Hosszúságát tekintve nincs kikötés.

Az ilyen szövegek egyik típusa, amivel a mai újboszorkány irodalomban is sokszor lehet találkozni, az invokáció, ami alapvetően egy szellem/istenség megszólítása és megkérése arra, hogy működjön közre velünk. Általában ez az egyik első dolog, ami elhangzik a rituáléban. A megfelelő lényt nevén szólítják, legtöbbször több nevén és címén is, majd felsorolják különféle funkcióit, dicsőítik hatalmát. A modern szövegekben ez a rész általában azzal zárul, hogy a lényt felszólítják/kérik a megjelenésre, arra, hogy tanúja legyen a munkánknak. A régebbi szövegekben ez sokszor közvetlenül átmegy egy elbeszélő jellegű szakaszba, melyben elmondják az istenség egy mítoszát, ami mágikus rítusok során sokszor a szertartás céljához kötődött, hogy tisztázva legyen, milyen funkciót is várunk el tőle (pl. az isten legyőzte egy ellenségét, akkor most győzze le az enyémet is). Az elbeszélést folytatva ezután elhangzik, hogy miért is van joga az embernek ilyeneket kérnie: mert éppen most, vagy régebben többször, vagy majd a jövőben (ha teljesül kívánsága) áldozatot fog bemutatni. Ekkor megemlítődhetnek olyan esetek is, amikor már előzőleg a szellemi természetű lény a segítségünkre volt, hogy milyen régóta is tiszteljük már őt. Végezetül pedig elhangzik a kívánságunk, ami vallásosabb célok esetén lehet csak annyi is, hogy fedje fel az illető szellem magát előttünk, vagy adja áldását ránk, esetleg tanítson minket.

A szövegek egy része pedig az éppen végrehajtott rituális tettet narrálja. Ez egyrészt nyomatékosítja, amit csinálunk, mintegy szertartásos közeget adva neki. Másrészt pedig, sokszor hozzáfűzik a tett célját is: „Neked áldozom ezt a kiöntött italt, ó hatalmas X szellem!”, vagy már a mágikusabb formulákból említve: „Megkötöm ezt a csomót, hogy xy másra se tudjon nézni, csak rám!”. Ilyen esetekben a tett hétköznapi mivoltából a szavak használata által lép át a varázslatos, vagy istenimádati kategóriába.

A rituálé csúcspontja, ahol az ember csinál valami konkrét tettet, ami sokszor tükrözi magának a szertartásnak a célját. Az egyik fő formája ennek az ókorban ennek az áldozat bemutatása volt. Áldozat sokféle lehet: étel, ital/szóróáldozat/libáció – mind valamilyen iható folyadék, amit kihelyezhetnek, széthinthetnek, kiönthetnek -, füst/illatáldozat, állatáldozat, véres áldozat, égőáldozat, stb. Ez a téma igen nagy, és most nem is fontos még a legmélyére hatolnunk. Amit viszont érdemes róla megjegyezni, hogy az áldozatnak számunkra értékesnek kell lenni, nem szabad, hogy valami otthoni maradékot ajánljunk fel a szellemeknek. A legjobb, ha külön erre a célra vesszük meg a felajánlani kívánt ételt és italt, amit pedig megvettünk mind adjuk oda (a maradékot ne tegyük el magunknak megenni). Kiváló ajándék lehet még mindig, amit mi magunk készítünk: rajzok, fafaragások, hímzések, stb. Az állatáldozatok nyilván nem elvárások már a nyugati kultúrában, habár ha véres áldozatot szeretnénk tenni, akkor még mindig fordulhatunk a saját vérünkhöz (és ne ártatlan állatokat vegyünk erre a célra). Erről a témáról még bővebb információkat lehet lelni az ajánlott olvasmányok közt, illetve ebben a bejegyzésben.

A második lehetséges tett a közvetlen, vagy valamilyen speciális eszköz általi kommunikáció megkísérlése a transzcendenssel. Ennek a legősibb formája a transzba esés, melyről majd később részletesen fogunk tanulni. Az információnyerés egy kevésbé intenzív formája lehet a különböző jósló módszerek alkalmazása, habár annak is bizonyos formái a transz egy szintjére juttathatnak el. Sok mai rituáléban ezt a részt egy vezetett meditációval/vizualizációval töltik ki. Ezek is alkalmazhatóak, csak a hátrányuk az, hogy bennük egyedül a saját belső gondolatainkat láthatjuk viszont. Így helyette én akkor már egy kis elmélyülést javasolnék, melyben az ember a világ érzékelésére koncentrál, nem pedig a fejében elképzelendő képekre.

Van két dolog, amiért a régi keresztény egyházatyák folyton kiszaladtak a pogányokra: a tánc és az éneklés. Mindkettő nyugodtan lehet a rituálé része és ezek kiváltképp alkalmasak akkor, amikor csoportban dolgozunk. A körtánc, a közös éneklés, vagy kántálás mind felemelő, illetve az összetartozás érzését keltő cselekedet. De egyedül csinálva és kellemes élményt nyújthatnak, hiszen fel tud szabadítani a mozgás és a hangunk kiengedése. Sőt, ezek (is) elősegíthetik a transzba esést.

A rituális tettek utolsó általam most említett fajtája a szimbolikus cselekedetek csoportja. Ezek olyasmiket takarnak, amik elvégzése által elvileg a világ, vagy legalábbis a szellemek világának a minősége valahogy változni fog. Ez a mágia alapvető formája is, hiszen egy bábu megszurkálása is ugyanezen az elven működik. Az ilyen tettek témáját majd szintén bővebben fogjuk elemezni később.

Aminek van kezdete, annak a vége is el kell, hogy jöjjön. A rituálé befejezése lehet annyi, hogy megköszönjük a megszólított lények figyelmét, elbúcsúzunk tőlük, majd hazaindulunk, hanem otthon végeztük munkánkat. A népszokások egyébként ekkorra szoktak olyasmiket előírni, mint hogy hazaérésig nem szabad egy szót se szólni, tilos útközben hátranézni (egyébként mindkettő védelmező célú), stb. Ha valamilyen kezdő gesztust alkalmaztunk, azt most megismételhetjük, keretet adva a szertartásnak. A térkijelölő mozzanatokat újra elvégezhetjük, immár az kezdetihez képest ellenkező irányban.

A rituálé után pedig érdemes enni és inni valamennyit. Egyrészt ezzel végre megtörhető a böjt, már ha tartottunk ilyet. Másrészt, ez segíthet megnyugodnunk az esetleges felkavaró élmények után. Szintén ebben segíthet, ha lejegyezzük a tapasztaltakat.

Pócs Éva: Tér és idő a néphitben (http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/pocs.html)

Kerezsi Ágnes: Az obi-ugor áldozati szertartások legfontosabb jellemzői: törvényszerűségek, fajták, jelek (http://apps.arcanum.hu/app/ethnografia/view/Ethnografia_1999_110/?query=SZO%3D(%C3%A1ldozat)&pg=48&layout=s)