Boszorkányiskola 6. lecke: mágikus módszerek

~ ~ ~

A mágia, a mágikus gondolkodás, a varázslatok és bűbájok eredete a múlt homályába vész. Általánosan elmondható viszont róluk, hogy a Föld minden emberi kultúrája ismeri valamilyen formájukat, a legkisebb óceániai szigettől a legnagyobb világvárosig. Különböző magyarázatok és teóriák léteznek működésük miértjéről és hogyanjáról, a modern kvantumfizika egyes elképzeléseinek kiforgatásától a démoni hatásokig. Ezen témák bizonyos részeit majd a későbbi leckékben alaposabban is fogjuk tanulmányozni, most viszont csak az alkalmazott technikákra koncentrálunk.

Talán a legismertebb rontási forma a vudu-babák használata, ám azt már kevesebben tudják, hogy az embereket ábrázoló bábuk és babák nem egyedül a vudu sajátosságai, sőt, nem csak másoknak való ártásra lehet alkalmazni őket. Az ilyen emberi alakok készülhetnek agyagból, viaszból, vászonból, vagy bármi más formázható alapanyagból. Manapság előírják hozzájuk a varázslat célszemélyének egy „részét” - vagyis hajszálakat, nyálat, izzadtságot, körmöket (levágott darabokat), vagy viselt ruhát. Még az illető nevét, születési dátumát és csillagjegyét is rá lehet írni. Ellenben több 17. századi angol boszorkányper vallomásában a rontáshoz készült bábuhoz ezek egyike sem kellett, csupán a megfelelő varázsige elmondása. Ártásra való használatánál a bábut valamilyen módon „bántani” kell: tűkkel szurkálni, tűzbe dobni, vagy csak egy gyertyalángnál megperzselni, esetleg temetőben elásni. Pozitívabb célok esetén a bábun elvégzett rítusoknak is finomabbak: pl. egy modern módszer szerint gyógyulásért kristályok közé lehet rakni az emberi formát. Nagyon gyakran szerepelnek még szerelmi varázslatokban. Ilyenkor vagy egy babát „kötnek meg”, vagy kettőt, ahol az egyik a férfit, a másik pedig a nőt jelképezi. A megkötés egyrészt szó szerint is értendő: a bábu kezeit és lábait összekötve ábrázolják, vagy a két ember hasonmását kötözik össze. Az ókorban erre a célra is használtak tűket, melyeket a baba különböző pontjaiba szúrtak (pl. genitália, szív, száj, stb.), hogy az érintett területek csak a varázslat végzője felé nyíljanak meg.

Egy szintén több kontinensen megtalálható gyakorlat, amely szerint egy zacskóba különböző tárgyakat, köveket, állati- és növényi maradványokat, vagy akár emberi csontokat tesznek, és ezt aztán amulettként hordják magukon az egyének. A zacskó bármilyen anyagból készülhet.  A benne lévő dolgoknak külön-külön is hatalmat tulajdonítanak egyesek, míg más elképzelések szerint csak együtt van hatásuk. Készülhetnek egy adott célra és csak egy adott időtartamra, de általános alkalmazásúak is léteznek. Nem csak emberek hordják őket, hanem háziállatokon is megjelenhetnek, vagy akár az ablakokba és ajtók felé is kiteszik őket. Egy variációjuk, a ma is sokat alkalmazott varázsüvegek gyakorlata, melyek esetében a mágikus hozzávalókat üvegekbe (befőttes, vagy bármilyen más) rakják és így hordják magukon az emberek, vagy teszik ki a polcra.

Vagyis az amulettek és a talizmánok, meg a rokonaik. Bizonyos dolgoknak az emberek már maguktól hatalmat tulajdonítanak (pl. lyukas kő, négylevelű lóhere), míg másokat azzá lehet tenni. Mindkét változat esetében a tárgyat ott kell tartani, ahol szeretnénk, hogy kifejtse az erejét. Ez egy védelmező amulettnél jelentheti, hogy a házunkban helyezzük el, míg egy fejfájás elleni talizmánnál annak a fejünkre kötését. Az önmagától még nem mágikusnak tartott dolgok többféle módon is felruházódhatnak erővel. A leggyakoribb, hogy megfelelő módon és megfelelő időben kell megszerezni, vagy elkészíteni őket: a lucaszék csak Luca napja és karácsony között készülhet el (és persze nem is akárhogy), míg csak a május elsejei harmat ad szépséget. Máskor a rá mondott bűbáj, vagy ráolvasás tesz valamit mágikussá, és sokszor ezt kombinálják különféle szimbólumok, vagy mágikus szövegek ráapplikálásával. A szertartásos mágiában pedig bonyolult rituálék is ismertek a különféle célokra szánt mágikus ékszerek elkészítésére.

Az írást sok kultúrában még ma is varázstulajdonságokat hordozónak tartják. Ahol pedig az írás a népesség széles körében ismert, ott már sokszor más nemzetek ábécéihez nyúlnak a mágusok, hogy a megfelelő misztikus hangulatot elérjék. A feliratok és szimbólumok bármire rákerülhetnek, amire csak fel tudja vinni az ember őket: házak falára, fadarabokra, bőrre (tetoválások formájában is), papírra. Ilyenkor a mágikus díszítés puszta jelenléte elég. Persze olyan szertartások is ismertek, mint az elvarázsolt tárgyak esetében, melyek még erősebbé hivatottak tenni az ábráinkat. Bizonyos esetekben pedig a feliratot „elfogyasztották”: a kőbe vésett ábrákra vizet öntöttek és azt összegyűjtötték egy pohárba, vagy a tintát mosták le a papírról/pergamenről, esetleg elégették azt, és a hamvait folyadékban feloldva megitták.

Mint az elvarázsolt tárgyak esetében már említettem, a bűbájok és ráolvasások kimondása magában is elég lehetett valami mágikussá tételéhez, sőt, magának a varázslatnak az elvégzéséhez. Ezek a szövegek lehettek egyszerű, rövid kis mondókák, vagy hosszú, bonyolult szövegek. Sokuk több évszázados múltra tekint vissza, mivel az emberek azt tartották róluk, hogy nem szerencsés a szavaikat megváltoztatni, hiszen ezzel veszítenének a hatásosságukból. Bizonyos darabok változatos, ma már érthetetlen szavakat tartalmaznak, vagy szentek, angyalok, démonok és a keresztény Isten különféle neveit, melyek kimondása által még nagyobb erőket mozgattak meg.

A kötés, a bábukhoz hasonlóan, egy elég rossz hírnévnek örvendő mágikus gyakorlat. Pedig a valóságban nem ilyen fekete-fehér a helyzet. A kötést nem csak ártásra, hanem pozitív célok érdekében is alkalmazni szokás: egy pletyka megállítására, egy veszélyes személy hatalmának korlátozására, egy betegség erejének csökkentésére, stb. De azért a szerelmi kötések, a róluk szóló történetekben csak szenvedést, vagy őrületet hoznak az áldozataiknak, ha nem maguknak a kivetőknek is. Megkötötték még a múltban a tejelő állatokat (hogy ne adjanak tejet), a férjek férfiasságát és az asszonyok méhét (vagyis impotenciát és meddőséget okoztak), de egyes boszorkányokról azt mondták, hogy a széllel is megtudják ezt tenni (ez által akaratuk szerint vihart, vagy teljes szélcsendet keltve). A kötések kivetéséhez általában szó szerint meg/összekötöttek valamit (pl. a két szerelmest ábrázoló babákat), vagy egy fonalra csomókat kötöttek. A fonal színe és a csomók száma is elő lehet írva, valamint sokszor külön mondókák tartoznak a varázslathoz.

A varázslat hatásosságának egyik biztosítója lehet, ha a célszemély megeszi, vagy megissza a mágiát adó hozzávalókat, ezáltal a teste részévé téve azokat. A bájitalok a legismertebb ilyen eszközök, habár porokat és tablettákat is szokás így alkalmazni. Az elfogyasztásra szánt mágikus keverékek a legváltozatosabb anyagokból készülhetnek, emberi izzadtságtól kezdve, állatok szervein át, a porított ásványokig. A lényeg, hogy az, akit el akarunk varázsolni (ami persze önmagunk is lehet) elfogyassza a mixtúrát. Ami az elkészítést illeti, az előírások szorítkozhatnak csak a hozzávalókra, vagy akár arra is, hogy előtte hány nappal ne éljünk nemi életet.

Megint csak egy több kontinensről is ismert mágiaforma. A lényege, hogy benne a varázslást végző megszólít, vagy megidéz egy szellemet (démont/istent/angyalt/őst/ördögöt, stb.), mely aztán majd addig dolgozik, míg a kívánt cél valósággá nem válik. A szellem segítségének biztosítására több módszer is létezik: a neki bemutatott áldozat, vagy annak az ígérete, a neki bemutatott sértő áldozat, melyet más (a megrontandó személy) nevében végzünk el, esetleg egyéb, hatalmasabb szellemekre való hivatkozás, vagy a szellem titkos neveinek ismerete. Bizonyos szellemeket eleve segítőkészebbnek gondolnak (pl. az őseink), míg másokat kimondottan veszélyesnek tartanak megidézni. Ám azt nem szabad elfelejteni, hogy az ősök lelkei is okozhatnak rontást, míg a legrosszabb démonnak mondott lény is nyújthat valamilyen segítséget.

Mint ahogy már a rituáléknál is említettem, az ilyen munkákhoz elengedhetetlennek mondják a megfelelő koncentrációt és tudatállapotot. Ez a mostani gyakorlat is ezt segíti elő, igaz ezúttal kicsit mágikusabb szemszögből. Csupán egy füstölőrúd kell hozzá, és valamennyi szabadidő, ami alatt nem fognak megzavarni. Alapvetően bárhol végezhető, ahol csak garantálni tudjuk nyugalmunkat. Gyújtsuk meg a füstölőt, majd tegyük le valahova magunkhoz közel, úgy, hogy rálássunk. Helyezkedjünk el kényelmesen, és ha lehet, ne nagyon mozogjunk ettől fogva. Vegyünk pár jó mély levegőt és ürítsük ki a fejünket. Csendesítsük el a belső monológunkat. Irányítsuk minden figyelmünket a füstölőre. Figyeljük meg az illatát, az izzását, a füstjének gomolygását. Csak ezekre koncentráljunk és gondoljunk. Tartsuk fenn ezt az állapotot, amíg csak bírjuk, ideális esetben, míg a rúd le nem ég. Majd álljunk fel, együnk egy kicsit, igyunk és nyújtózzunk nagyokat.

Hogy ez miért jó? Mert vele az egy adott dologra való fókuszálást gyakoroljuk. A mágikus munkák során is ugyanezt szokás tenni, csupán a füstölő helyett a varázslatunk célja kell, hogy az eszünkben járjon. Valamit, az egy adott tárgyra való koncentrálás növények, tájegységek és állatok esetében segíthet a velük való kommunikáció megindulásában is.

Ismételjük ezt meg ha tudjuk naponta, de legalább hetente.

A napéjegyenlőség alkalmával elvetett növénykénk lassan elkezd majd kibújni (ha már meg nem tette). Ügyeljünk arra, hogy mikor is teszi ezt meg, és onnantól kezdve, hogy ez első sziklevelek előtörnek a földből, naponta szánjunk rá pár percet. Töltsük ezt a csodálásával, megpróbálva alkalmazni rá az előző gyakorlatban is szereplő teljes fókuszt. Jegyezzük le élményeinket.

Illetve naponta (akár többször is) finoman simogassuk meg a palántákat. Ez nem csak a kapcsolatunkat erősíti velük, hanem a növényeket is serkenti, hogy robusztusabbak legyenek.