Boszorkányiskola 26. lecke: boszorkányság történelme

Ezen lecke egy nem egyszerű témát dolgoz fel és a mágia, vagy varázslatok iránt érdeklődő emberek számára talán elég száraznak is tűnhet. Viszont fontosnak érzem, hogy már egy kezdő boszorkány is ismerjen pár tényt a boszorkányság történelméről, hiszen olyan sokan olyan sok butaságot írnak és állítanak róla. Épp ezért kérnék mindenkit, hogy ha unalmas is, azért rágja át lassan magát rajta!

Illetve, habár természetesen a most leírt dolgok az én értelmezésemet mutatják be a témáról, viszont igyekszek, amennyire csak lehet a bizonyítható tényekhez ragaszkodni. Vagyis, ha azt írom, hogy a „boszorkányság nem egy ősi pogány vallás”, akkor azt azért teszem, mert az eddigi kutatások erre a következtetésre jutottak vele kapcsolatban, és nem mert nekem ez a személyes véleményem.

A világ történelme nem egy egységes, egyenes vonalon futó valami, hanem sok millió kis ág kereszteződése, egybeolvadása és elválása. Ugyanez igaz a boszorkányság történelmére is. Épp ezért, az első dolog, amit tudnunk kell, hogy a „boszorkányság”, igazából nem létezett az 1400-as évek Európája előtt. Amik viszont voltak helyette, az a különböző népek mágikus specialistái (vagyis olyan személyek, akik értenek a varázslatok és/vagy jóslások egy-egy fajtájához), melyek közül a társadalom által hivatalosan tabunak ítélt mágikus varázsmunkákat végzőket ma boszorkánynak szokás fordítani.  Így például lehet babilóniai boszorkányságról olvasni, ahol a „boszorkány” szó alatt olyan mágikus tudással rendelkező személyt értettek, aki kárt okoz az embernek, varázslatok által (és úgy tűnik, ezeket az illetőket fel is lehetett bérelni, hogy rontsa meg az ellenségünket). Az ókori görög időkből ránk maradt szövegek többféle mágikus specialistát megneveznek, akiket már a saját korukban sem néztek mindig jó szemmel, munkájukat a hivatalos vallás megcsúfolásának, mások becsapásának, vagy egyszerűen önzőnek és ártónak láttak. Ezért például Athén is hozott ellenük törvényeket, viszont azt is tudni kell, hogy mások számára a varázslataik gyógyítottak, szerelmet hoztak, vagy a bosszúállásban segítettek. A római kori forrásokban felmerülő varázslatokat végző személyek különböző fajtáit is ma egyszerűen „boszorkánynak” fordítják; pl. boszorkány a venefica, aki mérgeket kever, a malefica, aki mágikusan rontó személy, az incantatrix, aki ráolvasásokkal és varázsénekekkel végez mágiát, stb.. Habár a kereszténység előttről más kultúrákból nincs ennyi forrásunk, viszont abból is, ami ránk maradt, arra lehet következtetni, hogy nekik is többféle mágikus specialistájuk volt. Közülük pedig azokat mondjuk ma boszorkányoknak, akik a hivatalos vallási szokások szélén álltak, az egyéni kultuszok és a mágikus hagyományok művelői voltak, valamint hajlandóságot mutattak a másoknak való ártásra.

A dolgok a kereszténység elterjedése és az egyházi tanok egységesítésére való törekvések között kezdenek konkrétabbak lenni. A keresztény térítők és papok különféle, számukra addig ismeretlen pogány szokással találkoztak és persze különféle mágikus specialistákkal. Egy részüket könnyen értelmezni tudták: a rontó mágiát végző személyeket (akik viszont nem feltétlenül csak ártó varázslatokat végezhettek), a régi római szokásokat követve elítélték. Más részüket, akik álmokban és jelenésekben éltek meg lélekutazásokat, már csak tévképzetekben hívőknek gondoltak. A szellemvilág, akikkel a régi varázslók dolgoztak egyenlő lett a kereszténység démonaival, ha nem egyszerűen magával az ördöggel. Egyes pogány kori, démoni tulajdonságokkal rendelkező lények pedig fokozatosan emberiekké váltak: vagyis már azt kezdték tartani róluk, hogy bizonyos emberek démoni alakjai, nem pedig csak démonok. A történelmi boszorkányság képzete ezen négy téglából áll, melyet a tanult (vagyis nem a nép által vallott, hanem a hittudósok által kispekulált) satanisztikus kultuszok fikcióinak képe kötött össze. Mindezek a 15. század környékén kezdtek összeállni, és ekkor jelent meg a történelmi boszorkány képzete, mely a keresztény hittudósok által írt irodalmak segítségével terjedt szét Európában. Tehát ez nem egy valós gyakorlatot ír le, habár bizonyos elemei külön-külön, nem feltétlenül a keresztényi értelmezés szerint, de léteztek az igazi mágikus specialisták gyakorlataiban is.

A történelmi boszorkány egy olyan fiktív személy, aki ártó mágiát végez, méghozzá legtöbbször démonok (segítőszellemek, familiárisok), vagy a Sátán támogatásával. A papok oldaláról ez azt jelentette, hogy az illető szövetséget kötött az ördöggel, az ő szolgája lett, és a Sátán munkáját végezve okozott károkat mindenkinek, akinek csak tudott. Az ilyen illetők soha nem dolgoztak egyedül, démoni segítőik mellett más emberekkel együtt egy nagy boszorkánycsoportot alkottak, melyek rendszeresen összegyűltek, közösen hódolva az ördögnek, orgiákat tartva és nagyokat táncolva, lakomázva (általában emberi, és abból is főként gyermeki húsból).

Az egész képet tovább árnyalja a ma is ismert olyan elképzelések a boszorkányokról, mi szerint képesek repülni, vagy állatokká változni. Míg ezek elsőre a keresztény papok általi kitalációknak tűnhetnek, addig a kutatások azt tárták fel róluk, hogy a hittudósok ezeket a motívumokat ugyanúgy átvehették a már előzőleg létező népi elképzelésekből is. Így például a repülés valóságát a papok sokáig tagadták, míg a mágikus specialisták magukat képesnek tartották erre (alapvetően látomások formájában). Vagy ott van a 11. században írt Corrector (wormsi Burchard műve), ami többek között elítéli a hitet abban, hogy egyes nők éjszaka kiszöknek a férjük mellől az ágyból, zárt ajtókon át bejutnak házakba, ahol kivágják rendes, keresztény emberek szívét és szalmát raknak a helyére. Vagyis itt nem egy, a gonosz papok által kitalált képzet szerepel, hanem valami, amit az emberek már előzőleg is hittek egyes személyekről, és pont az egyház áll ki ezen hit tévessége mellett. A kereszténység újítása csak az volt, hogy egy egészet formált az ilyen és ehhez hasonló hitekből, és hozzáadta a sátánizmust. Hogy Jeffrey Burton Russelt idézzem: „A boszorkányság egy összetett jelenség, mely a folklórból, a varázshagyományokból, a démonológiából, az eretnekségekből és a keresztény teológiából táplálkozik.”.

A pusztán a népi oldalt tekintve, már kicsit másabb képet kapunk. Különféle varázslatokat végző személyekkel találkozunk, akik bizony átkozódtak és rontottak is, ám ugyanúgy gyógyítottak és segítséget nyújthattak az embereknek. Sőt, olyan illetőket is boszorkánynak tartottak, akiknek semmiféle mágikus munkához sem volt közük. Ehhez elég lehetett, ha valaki nagyon házsártos volt, vagy kellemetlen szomszéd. De még tovább lehet ezt fokozni. Egyesek, minden konkrét mágikus tudás nélkül, szerették, ha a közösség félig-meddig boszorkánynak tartotta őket, hiszen akkor (rontásától félve) tisztelettel bántak velük.

A néphitben a boszorkányokság fontos csapásmagyarázó rendszert képviselt. Vagyis, általa meg lehetett magyarázni, hogy miért is történt valakivel valami szerencsétlenség. Ha például valakit hirtelen agyvérzés ért, és lebénult a fél oldala, az nem számított véletlennek, mivel előtte összeveszett a szomszéd nénivel azon, hogy nem volt hajlandó neki valamit kölcsön adni. Az agyvérzés oka itt rögtön a néni rontása lett, amit aztán majd csak egy másik mágikus specialista, vagy maga a néni tudott meggyógyítani. De könnyen rontásvád lehetett egy félresikerült gyógyításból is, amikor a meg nem gyógyult, esetleg meghalt beteg rokonai kétségbeesésükben a gyógyításban megbukott füves embert, vagy tudóst kezdték el hibáztatni. Még ma is sokak számára lát el ilyen funkciót a mágia ártó oldala (ha nem maga a boszorkányság): a velünk történő bajok oka az, hogy valaki megrontott minket, így ha a rontást le tudjuk venni magunkról, akkor a sorsunk is jobbra fordul. Ebben az emberek az évezredek alatt semmit sem változtak.

Míg sokat tudunk arról, hogy mások mit gondoltak a boszorkányokról, addig a magukat boszorkányoknak tekintő mágikus specialisták kérdése már jóval bonyolultabb. Például strigának sokáig senki nem tartotta magát, mivel az egy éjszakai démont jelentett. Könyves Kálmán királyunk is róluk mondta ki, hogy nem léteznek, nem pedig a mágiát végző személyekről (akiket ugyanúgy elítélt, mint előtte mások). Később viszont ez a név már embereket is kezdett jelenteni, majd csak emberi lényeket, akiknek démoni képességeket tulajdonítanak. A magyar boszorkány szónak is valószínűleg hasonló a története, mely eredetileg valamiféle nyomó démont jelenthetett (a magyar boszorkányoknak később is fontos jellegzetessége volt az éjszakai nyomás).

Hajlamosak vagyunk a keresztény egyházat és az inkvizíciót okolni ezért. Sőt, sokan egyenesen a jó, embereket segítő boszorkányok elleni összeesküvésnek tekintik az egészet. Ez viszont egyszerűen nem igaz! Már a kereszténység előtt is léteztek törvények a rontásokat végző személyek ellen, és a kereszténység nélkül is hajlamosak voltak az emberek a „boszorkánynak” gondolt illetők meglincselésére, megölésére és, ha hihetünk egy Nagy Károly kori törvénynek, az boszorkányok megevésére is. A népi képzet tehát már évezredekkel ezelőtt is hajlamos volt elítélni az ilyen munkákat, az ilyen „boszorkányokat”. A kereszténység csak újabb formát adott ennek a történelmi boszorkány képének megjelenésével, és egy szilárd jogi rendszert, amely lehetővé tette az ezzel vádolt személyek (akár tortúra általi) vallatását és büntetését. A katasztrófa pedig ezen két dolog találkozásából adódott: az új képzetben a boszorkányok mindig csoportosan dolgoztak, így ha elfogtak egy gyanúsítottat, azt addig vallatták, amíg el nem árulta, kik a társai. Persze a legtöbb esetben az illető nem volt boszorkány, ám a kínok hatására már másokat is hajlandó volt annak vallani: szomszédokat, rokonokat, de voltak olyan esetek is, hogy (valószínűleg nem kis bosszúvágytól fűtve) a helyi papokat, vagy földesurak, gazdag emberek családtagjait. Aztán ezeket a személyeket is bebörtönözték, kín vallatták és belőlük is újabb neveket facsartak ki. Ez volt a menete a nagy boszorkányhisztériáknak, amik alatt egy-egy falu női népességének a javát is kivégezhették. Ám nem ez volt az általános gyakorlat, és az ilyen esetek relatíve ritkák (mondjuk, ez semmit sem vesz el a szörnyűségükből). Ezek továbbá, pár kivétellel, csak ott fordulnak elő, ahol a kereszténység boszorkányképzete szilárd talajra talált, ami főként a német területekre jellemző. Máshol, így Magyarországon is, inkább az egyedi esetek a tipikusak, amikor egy-egy embert bevádolnak, kihallgatnak (sokszor explicit tortúra nélkül), a szemtanúkkal együtt, majd döntenek róla. A vádakat el is ejthették (sőt, volt olyan személy, aki maga kérte a kivizsgálását, hogy bebizonyíthassa az őt hamisan vádló emberek előtt az ártatlanságát), ám ha bűnösnek találtak valakit, azt egyszerűen kiűzhették a városból, vagy persze megégethették. Az égetés viszont nem mindig élve történt! Volt, akit „csak” felakasztottak (pl. Angliában egy boszorkányt sem égettek el), vagy megfojtás után égették el a tetemét. Másokat lefejeztek és aztán dobtak máglyára. A vádlottak egy része viszont még az ítélethirdetés előtt meghalt: nem feltétlenül a tortúra miatt (a tortúra célja nem a halál, hanem csak a fájdalomokozás lévén), hanem sokkal inkább a rossz börtönbeli körülmények következtében. Így például egy 17. század eleji angol esetben például az öreg és vak (egyébként a valóságban is varázslással foglalkozó) öregasszony még a saját tárgyalását sem élte meg.

Összesen nem tudjuk, hogy pontosan hány ember lelte halálát boszorkányság vádja miatt. Ezt soha nem is fogjuk tudni, lévén sok irat elveszett, elégett, vagy eltűnt. Újboszorkányi körökben még mindig lehet találkozni az abszurd 9 milliós számmal erre, viszont a mai kutatások szerint valójában az áldozatok a 200.000-t sem érték el. A mostani adatok szerint például Magyarországon 1800-ig 848 embert ítéltek ezért halálra. Ami persze még mindig szörnyű, viszont a keresztény egyház eretnekség vádjával ennél jóval több embert végzett ki az évszázadok folyamán, akiknek az egyetlen hibájuk az volt, hogy másként láttak bizonyos vallási tanokat.