Tegnap folytattam egy igen mély beszélgetést az Erdésszel, aminek a végére abban állapodtunk meg, hogy a legjobb kezdő boszorkánynak lenni. Aztán pedig elkezdtünk nosztalgiázni azokról a régi szép időkről, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt…
Mikor még ha elolvastunk egy könyvet, feleleteket kaptunk a kérdéseinkre, nem pedig csak újabb és bonyolultabb kérdéseket…
Mikor még boldogsággal töltött el, ha megláttuk, hogy megjelent egy új, magát boszorkányosnak mondó könyv…
Mikor még a legfontosabb kérdések abból álltak, hogy megfelelő legyen az oltárgyertya színe, vagy a füstölő illata…
Mikor még mámoros örömmel töltött el, ha elkészültünk, több napos, vagy akár hetes munka után, egy-egy új eszközzel…
Mikor még nem mondott minden ellent mindennek, és mindenre létezett magyarázat…
Mikor még voltak konkrétan meghatározott szabályok, melyek pontos betartása biztonságot és sikert ígért…
Mikor még úgy gondoltuk, hogy van olyan ember, aki tisztában van az igazsággal, és így volt kitől kérdeznünk…
Mikor még igaznak tartottuk a szép műhagyományokat, amik gyönyörűen beleillettek romantikus fantáziáinkba...
Mikor még hittünk abban, hogy a boszorkányság gyakorlata egy konkrétan meghatározható fogalom, és van, aki pontosan tudja is művelni…
Mikor még jogosnak gondoltuk, hogy a boszorkányság segítségével különleges képességeket tudunk szerezni…
Mikor még hittünk a jóságban, ami majd megold, és biztonságossá tesz mindent…
Mikor még szavakkal meg lehetett fogalmazni, amit el akartunk mondani…
Aztán éjszaka kiültem az ablakba nézni a Perszeidákat, és tudtam, hogy semmi pénzért nem cserélnék senkivel.