A kísértetek a magyar néphit szerint olyan holt lelkek, melyek nem individuális lények, egyéniségük elkopott, elvesztették személyes kapcsolataikat a még élő rokonaikkal, és valamilyen ok miatt nem képesek nyugodtan pihenni a sírjukban. Ez az ok általában valamely bűntett elkövetése, mely az egész közösséget érintette (pl. földterület rossz kimérése, papok, jegyzők gonosz tettei, templomból való lopás stb.), de kísértet válhat a nem természetes halált haltakból (felakasztottak, öngyilkosok, gyilkosság áldozatai), a nem megfelelő módon eltemetettekből (nem szentelt földbe hantoltak, kereszteletlen gyerekek stb.), vagy a megátkozott lelkekből is. Mindez azonban még nem jelenti azt, hogy a kísérteti lét örökre szólna: vagy egy új bűnös lelke lép az eredeti kísértet helyébe, vagy pedig egyszerűen idővel képes levezekelni minden kihágását a lélek.
Ami a megjelenési helyeiket illeti, az emberek általánosan a közterületeken, az utcán, a téren, a falu határában, a mezőkön, na és persze a temetőkben láttak kísérteteket. Megjelenési alakjuk ennél már jóval nagyobb változatosságot mutat: az emberi formáktól, az állati alakokon át, egészen a tűzgolyókig. Az udvarhelymegyei székelyek például azt mondták, hogy a kísértetek rendszerint kecske, disznó, pulyka és macska alakban jelennek meg. Viszont egy-egy kísértet jelenlétét sokszor csak valamilyen hang jelezte: furcsa kopogások, ahogy az ember hallja, amint valaki követi, vagy egy láthatatlan állat hangjai. Jól illusztrálja a következő kis elbeszélés, hogy milyen kevés kellett egy kísértettel való találkozáshoz: "Amint ment a nagyanyám, mindig valami röfögést hallott maga mögött. De mire hátranézett, a disznó nem volt sehol. Kísértet volt."
Ismertek olyan kísérteteket, vagy inkább kísértetfajtákat, amelyekkel való találkozásokról Magyarország több területén is beszámoltak. Ilyen lény volt az állatlan ló, a fejetlen barát, a bolygó mérnök és rokona, a tüzes ember is. De akadnak olyan kísértetek is, melyek egy konkrét község, egy konkrét személyéhez kötődnek, melyek valamely bűnük folytán még mindig járják a város/falu utcáit (pl. a mátészalkai pap).
Természetesen az emberek általánosan félelmet keltőnek találták a kísérteteket, sőt, akár kimondottan az emberi egészségre károsnak is. Egyes források azt állítják, hogy a kísértetek "félést" bocsátanak az élőkre: a velük találkozók megbetegszenek ettől, hacsak nem tudnak helyesen védekezni ellenük. Ezen védekezés módja pedig legtöbbször a keresztény Istenre való utalással történik, és a leggyakrabban alkalmazott kísértetriasztó formula így hangzik: "Minden jó lélek az Urat dicséri, hát te miért nem dicséred?", mely kimondása után a kísértet rögtön eltűnik. De persze ha valakinek nem volt megfelelő az Isten, akkor az Ördöghöz is lehetett fordulni: "Ördög vigyen vissza, ahonnan jöttél!". Más esetekben azonban csak a nyílt erőszak segített: káromkodni kellett a kísértetre, esetleg még bottal is ütlegelni. A tüzes emberek is ebbe az utóbbi fajtába tartoztak, sőt, úgy működtek, hogy a félős, imádkozó emberhez közelebb mentek, a hátára ültek, míg azokat messzire elkerülték, akik káromkodtak, és bátran szembenéztek velük. Mindezek ellenére sok kísértetet a magyar néphit nem tartott különösebben rosszindulatúnak, és még ha féltek is tőlük, megjelenésük esetén inkább csak egyszerűen megvárták, hogy maguktól eltűnjenek.
Mint talán a fentiekből is kitűnik, a régi korok embere (is) hajlamos volt ott kísérteteket látni, ahol valójában csak hétköznapi események történtek: az éjszakai sötétben az ember előtt hirtelen feltűnő kóbor macska, vagy fellobbant mocsári láng, esetleg a padlásra frissen beköltözött bagolycsalád rögtön természetfölötti erők munkálkodásaként értelmeződött. Jó példák erre azon esetek, amikor az élő hirtelen meglát éjszaka egy állatot, és rögtön az a bizonyossága támad, hogy az az ő nemrég elhunyt szomszédja, aki most már örökkön bolyongani fog valami vétke miatt. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne találkozhatna az ember elhunyt lények szellemeivel, de mint ahogy nem minden arany, ami fénylik, úgy nem is minden kísértet, ami huhog.
Források:
Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-508.html
Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások