Mi kerül egy boszorkány üstjébe?

 Az emberek többségében él egy olyan sztereotípia, mely szerint, ha boszorkányos receptekről van szó, akkor annak a hozzávalói mindenféle furcsa dolgok, állati testrészek, gyíkfarkak és bagolymájak lesznek. Az emberek azon részében pedig, akik érdeklődnek a boszorkányság iránt, él egy másik sztereotípia, mi szerint a régi receptekben szereplő, sokszor elég extrém nevek csupán a sajátos "boszorkányi" elnevezései egy-egy növénynek. E szerint tehát a boszorkányok a múltban nem gőteszemet, vagy éppen akasztott ember zsírját alkalmazták céljaik elérésére, hanem az ezen rusztikus nevekre hallgató növényeket. Habár nem tudom, hogy ezt az elképzelést ki is találta ki, de azzal tisztában vagyok, hogy a hazai nagyközönség Raymond Buckland A boszorkányság nagykönyve című írásából ismerheti. Viszont, ez a magyarázat, ha közelebbről megvizsgáljuk a helyzetet, nem állja meg a helyét.

A növények neveiről igaz, különösen a népies elnevezésekről, hogy a mai fülnek igen érdekes formákat is tudnak ölteni. A régiek szívesen keresztelték el a környezetükben található füveket és virágokat arról, amivel éppen hasonlóságot véltek felfedezni benne. Magyarul is ismerték/ismerik a fehér fagyöngyöt egyszerűen csak úgy, mint "lép", vagy a tavaszi kankalint, mint "lúdláb", míg a mezei zsurlót a meseszerűbben hangzó "békarokka" névvel illették. De ezekről a nevekről tudni kell, hogy általánosan ismertek voltak. Nem csak a boszorkányok, vagy a mágiával foglalkozók hívták így az egyes zöldeket, hanem a falu apraja-nagyja, a legöregebb embertől a legfiatalabb gyerekig. Ebben tehát semmi különös, egyedien csak a boszorkányokra jellemző nem volt.

A különféle mágikus procedúrák folyamán, már az ókorban is alkalmaztak bőven állati hozzávalókat az emberek. Egyiptomból származó szerelmi varázslatok szkarabeuszok testrészeit írják elő, amiket előzőleg saját magad, tejben fojtottál meg. A terhes egyiptomi nők olyan amuletteket viseltek, melyek gyakran tartalmazták darabjait egy szamár ajkának vagy fülének, egy szárított kaméleonnak, vagy éppen egy búbos banka agyának. Egy ókori római varázslat pedig, mellyel többek között a kocsiversenyek kimenetelét lehetett befolyásolni, azt kéri, hogy fojts vízbe egy macskát, aminek aztán a végbélnyílásába, a szájába és a torkába is vékony kis lemezeket kellett helyezni. Aztán, a görög mágikus papiruszokon található egyik varázslathoz, melyben egy jósálom elérése a cél, olyan tintát kell használni, melybe mirha, esővíz, fehér üröm, valamint egy tehénnek és egy fehér galambnak is a vére szükségeltetik.
Ez a trend természetesen átöröklődött a középkori tanult mágikus hagyományokba is. A különféle szertartásokhoz szükség lehetett egy oroszlán bőrére, egy bagoly szívére (mely vallatáshoz volt alkalmazható), egy sas agyára, vagy egy búbos banka szemére (aminek a vére még egyébként a démonokat is vonzotta). Csak, hogy egy konkrét példát említsek: egy gyógyító varázslathoz egy sast kellett fogni, összekötözni a lábait, a fülébe suttogni latinul a varázsigét, majd egy karddal levágni a fejét.
A múlt Európájában a népi mágiát gyakorlók is hasonló hozzávalókkal dolgoztak, mint tanult társaik, még ha a nehezen beszerezhető dolgok helyett sokszor inkább hétköznapi, könnyen fellelhető tárgyakat alkalmaztak. Például halott emberek testrészeit. Egy skót boszorkányper iratai szerint, az egyik tanú bevallotta, hogy a boszorkánnyal együtt ment éjszaka egy nemrég felakasztott ember maradványainak a "megdézsmálására", hogy aztán a zsákmányukat mágikus célokra használják. De a magyar hagyományokban is szerepelnek elég bizarr kellékek, és még csak a boszorkányos varázslatokhoz sem kell értük fordulni. Csak egy példát említve, az emberek kígyó-, vagy gyíkfejeket szögeztek a jászolba Szent György napján, hogy a háziállatok minden bajtól meg legyenek óvva.

A mai, nyugati kultúrában élő ember számára persze ezek a hozzávalók igen csak elborzasztóak tudnak lenni, és illegálisak is. Bizonyára, amikor a wicca fő szószólói azt szerették volna kiküzdeni maguknak, az 1900-as évek második felében, hogy az emberek ne tartsák őket általánosan állatgyilkos kuruzslóknak, ezeknek a gyakorlatoknak is távoznia kellett. Amivel egyrészt nincs is semmi baj, mert nem hinném, hogy bárki, aki csak szereti természetet, szívesen öldökölne ártatlan állatokat. De ez még nem kéne, hogy szükségessé tegye a múlt igazi arcának hamis mesék mögé való rejtését.


Források:
Raymond Buckland: A boszorkányság nagykönyve
Láng Benedek: Mágia a középkorban
Georg Luck: Arcana Mundi: Magic and the Occult is the Greek and Roman Worlds
Hans Dieter Betz: The Greek Magical Papyri in Translation
Eleanor L. Harris: Ancient Egyptian Divination and Magic
Emma Wilby: The Visions of Isobel Gowdie