Szent Márton napja manapság nem számít igazán nagy ünnepnek, szerencsésnek érezheti magát, ha esetleg megemlítődik a libahús evésével kapcsolatban. Pedig a középkorban Európa-szerte nagyon kedvelt alkalom volt, sőt, a nyomok abba az iránya mutatnak, hogy igen mély pogány gyökerekkel is rendelkezik.
Maga Szent Márton, kiről az ünnep mai nevét kapta, a 4. század folyamán élt. Pályafutását római katonaként kezdte, majd nagy keresztény térítő lett, végül pedig Tours püspökeként halt meg. Leghíresebb tette talán, hogy egy hideg napon, egy koldussal találkozva a saját köpenyét kettévágta, hogy megosztozhasson rajta a szerencsétlen emberrel. De e mellett leprásokat gyógyított, holtakat támasztott fel, ördögöt űzött, pogány szentélyeket romolt, templomokat égetett le és szent fákat vágott ki. Márton napját viszont már 578-ban rosszallóan említik egy zsinaton, és kimondottan tiltják ekkor a "mértéktelenséget". Ebben már csak az is érdekes, hogy maga az ünnep hivatalos státuszát az egyházban csak a 7. század folyamán nyerte el.
Ennek a napnak a korai sikerét talán az magyarázza, hogy az emberek napi életében is több apropója volt: egyrészt a tél kezdetét jelölte, másrészt az ekkor esedékes állatok leölésének is ez volt az ideje, arról nem is szólva, hogy az új bort szintén ekkoriban kóstolták. Ennek persze óriási mulatozás és lakomázás lett az eredménye. Ám minden valószínűség szerint, ez a nagy eszem-iszom a pogány időkben is létezett, sőt, még vallási szignifikanciája is volt. Sokan Samhain (egyik) utódjának gondolják Márton napját, amihez majd csak később csatlakozott a mai mindenszentek (ami sokáig februárban volt megtartva), amikor az egyházatyák már úgy érezték, hogy egy ünnep nem elég a november eleji fesztiválidőszak keresztény köntös alá bujtatására. Egy másik lehetséges forrása ezen napnak egy germán újévi rendezvény lehetett, hiszen a germánoknak is tél kezdetén jött el a következő év.
A szokásokat tekintve, Márton napja kezdi meg a téli ünnepek sorát. Ilyenkor nagy lakomákat csaptak, méghozzá húsból: libából (melynek mellcsontjából jósolni lehetett), marhából és sertésből (nem hiába volt ennek a hónapnak a germán neve "vérhónap"). Aztán ezt egészítette ki az újbor jó alapos megkóstolása. Egyes német területeken azt is mondták, hogy az ezen a napon ivott bor erőssé és széppé tesz. (Egyébként pedig, szent Márton a részegesek és a fogadósok védőszentje is.) Európa több helyén, de főként Németország, a Benelux államok és Franciaország egyes részein, máglyákat gyújtottak ekkor. Ezeket a tüzeket körbetáncolták, átugrálták, gyümölcsöket szórtak bele, csonthéjasokat emeltek felé, a hamvait pedig szétszórták a szántóföldeken termékenységért. Érdekes továbbélése ezen szokásnak, hogy később az emberek egy, a szobában gyújtott gyertyán ugrottak át, hogy a Márton napi tűz jótékony hatását megkapják. Ekkor a gyerekek házról házra jártak, volt, ahol énekelve-táncolva, hogy édességeket, gyümölcsöket kéregessenek. Továbbá, eleinte zöldségekből faragott (melyeket, egyes helyeken "halál feje"-inek neveztek), majd később papírból készített lámpásokkal is felvonultak a kicsik, mely szokás még ma sem ismeretlen. Ennél a gyakorlatnál talán a legszembetűnőbb Márton napjának és Halloween-nek a "rokonsága". Ám ezen alkalom a karácsonyi ünnepkörrel, és kimondottan a Mikulással is kapcsolatban áll: Márton éjszaka a vidéket járja, ellenőrzi, hogy melyik gyerek volt jó, és melyik nem. A jóknak almát, diót, mogyorót hoz, a rosszaknak pedig botokat (vagy verést). Ám míg a Mikulásnak meg van a "sötét" párja, a Krampusz, addig Márton maga is megjelenhet egy félelmetes figuraként, aki ugyan ijesztgeti a gyerekeket, ám a jóknak jutalmat ad. Végül pedig hadd említsek meg egy ezen napi szokást, mely a 19. századig élt Írországban: ekkor azt tartották, hogy vérnek kell folynia, amiért is leöltek egy libát, vagy egy fekete kakast, a vérét pedig a padlóra, a küszöbre, vagy a ház négy sarkába szórták. Az állat húsából pedig az első megjelenő koldusnak kellett adni, Szent Márton tiszteletére. Ez elvileg biztosította a háztartás szerencséjét és védelmét. Egy könyvben azt a feltételezést olvastam, hogy itt Márton egy pogány isten helyébe lépett, akinek eredetileg ez az áldozat szólt. Azt, hogy tényleg egy istenről volt-e szó, nyilván nem lehet tudni, ám maga a tett (a ház küszöbének, sarkainak vérrel szórása) leginkább egy háztáji szellemnek szánt áldozatra utal.
Mindezeket figyelembe véve jól látszik, hogy Szent Márton napja eredetileg egy, az aktív pásztorkodás végét, és a téli időszak kezdetét jelölő pogány ünnep maradványa.
Források:Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Hugh O’Donnell, Malcolm Foley: Treat or Trick? Halloween in a Globalising World
Christian Roy: Traditional Festivals: A Multicultural Encyclopedia, Volume 2
Sean Kelly, Rosemary Rogers: Saints Preserve Us!: Everything You Need to Know About Every Saint You'll Ever Need
Prudence Jones, Nigel Pennick: A History of Pagan Europe
Nigel Pennick: Pagan Magic of the Northern Tradition: Customs, Rites, and Ceremonies
